3.fejezet

Ma a többiek még furábban néztek rám. A hajam kócos volt, a szemem be volt dagadva és ki volt sírva.
-Ms Health! - kiáltott rám a tanár.
-Igen?
-Mi lenne, ha alvás helyett ide figyelne?
-Elnézést. - hajtottam le a fejem.
-Tanár úr, ne is foglalkozzon a depis csajjal. - szólalt meg az osztálytársam, Sandra, aki elsős korunk óta szekál. Máskor zokon vettem volna a beszólásait, de most ez volt a legkevesebb dolog, ami bántott.
Az emberek azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Hát ez az elmélet valahogy nálam nem igaz, sőt. Minél több idő telik el, James annál jobban hiányzik.
Miután kicsöngettek az utolsó óráról elindultam a kávézóba, ahová Jamessel jártunk majdnem minden délután. Mióta meghalt, azóta nem volt ott. Mikor beléptem a Bean-be kellemes, ismerős érzés töltött el. Két éve semmit nem változott a hely. Leültem egy szabad asztalhoz és megjelent a pincér is, aki viszont már nem az volt, aki régen.
-Szia, mit hozhatok? - kérdezte kedvesen.
-Szia, egy nagy forró csokit kérek. - próbáltam mosolyogni.
A fiú elment én pedig naplómba temetkeztem.

2012.03.19.(hétfő)
A mai nap borzasztó volt. Egyrészt, mert hétfő van. Másrészt Sandra már megint beszólt. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy mit tettem ellen, amiért ennyire utál, nem jut eszembe semmi. Kibírhatatlanul nézek ki. Éjszaka nem álmodtam vele, mivel sokat nem is al....

-Szia. - hallottam meg egy fiú hangját, ami félbeszakította írásomat.
Felnéztem és csodálkozva néztem a barna fiúra.
-Szia. - nyekegtem.
-Valami rosszat mondtam? - nézett ijedten.
-Nem. - nem tudtam többet kinyögni.
-Csak olyan arcot vágtál, mint akinek még sohasem mondták, hogy "Szia." - mosolya egyre szélesebb lett.
-Nem szoktam hozzá, hogy csak így idejönnek hozzám. - éreztem, hogy elpirultam.
-Mit írsz? - kérdezte kíváncsian és a naplómra nézett.
Gyorsan becsuktam és bocsánat kérően néztem rá.
-Semmit.
-És, hogy hívnak titokzatos, szép lány? - terelte a témát.
Valami volt ebben a fiúban, ami nem engedte, hogy másra nézzek.
-Megan. És téged? - kíváncsi voltam rá, bár magam sem tudtam miért.
-Tyler.
-Leülsz? - az üres székre kényszerítettem a tekintetem.
-Megtisztelsz vele. - az az aranyos mosoly egy percre sem hervadt le arcáról.
Ki ez a srác?
-És mit csinálsz itt egyedül? - látszott rajta, hogy tényleg érdekli,nem csak úgy kérdezi.
-Hát.. - lehajtottam a fejem. Furcsa volt beszélgetni bárkivel is ennyi idő után, aki nem anyu, apu vagy Dr.Coleman volt. - Csak írok és várom a forró csokimat.
-Hát akkor már nem kell sokat várnod. - mosolygott és a hátam mögé bámult.
Hátra fordultam, mikor pont megérkezett a finomságom.
-Köszönöm,- mondtam szégyenlősen.
-Gyakran jársz ide? - kérdezte hirtelen Tyler.
Eszembe jutott James, hogy szinte mindig itt voltunk.
-Nem. Most vagyok itt először. - hazudtam. - És te?
-Egy éve majdnem minden délután itt vagyok. - mosolygott.
Egy másodpercre elmosolyodtam, majd nagyot kortyoltam a csokimból.
- Szóval körülbelül mióta ideköltöztünk. - fejezte be mondanivalóját.
Egyikünk sem szólt semmit. Én zavarban voltam, nem tudom miért. Talán csak azért, mert James óta egy fiúval sem beszéltem.
-Mesélj magadról valamit. Hogy hívnak, hány éves vagy? Hol laksz és kivel? - ez a srác tényleg meg akart ismerni.
-Hát, mint mondtam Megan vagyok és tizenhat éves. Itt lakom én is Detroitban és az anyámmal élek. - rövidre és tömörre fogtam a válaszom.
-Az apukád?
-Ő elment. - nem akartam többet mondani.
Sosem arról voltam híres, hogy hamar megnyílok az embereknek. Ráadásul Tyler egy idegen, bár magam sem tudom miért úgy éreztem, bízhatok benne
-Tesód nincs?
Válasz helyett, csak a fejemet ingattam. Gondolkoztam egy percig.
-Most te jössz, mesélj! - kíváncsi voltam, ráadásul így nem nekem kellett beszélnem.
-Tyler Brate személyesen. - mosolygott. - Tizenkilenc vagyok, itt lakom az anyámmal, az apámmal, a két húgommal és a bátyámmal, bár már nem sokáig, mert kinéztem magamnak egy lakást. - vigyorgott büszkén.
-Nagy család. - ennyire tellett hirtelen.
-Barátod van? - ledermedtem.
-Nincs. - a hangom megremegett.
Aztán, amit láttam az nem volt emberi. James ott állt Tyler háta mögött.
-Megan, jól vagy? - a háta mögé nézett de James addigra sehol sem volt.
-Sajnálom, mennem kell. - ledobtam a csokim árát az asztalra, majd hazáig meg sem álltam.

2012.03.19.(hétfő)
Találkoztam ma egy fiúval a Bean-ben. (Igen, elmentem újra.) Ő jött oda hozzám, annyira furcsa volt. De igazából jól esett. Azt hiszem kissé jobbá tette a kedvemet, sőt a napomat is szebbé tette. Úgy beszélgetett velem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Furcsa volt. Remélem még fogunk találkozni...talán szereztem egy barátot?! Remélem. 
És, hogy ennek mi a mégfurcsább része? Láttam ma Jamest és nem álmomban. Azt hiszem kezdek bekattanni. 

(ZENE be)
Néhányan, ha hallanák pár estémet biztos hülyének néznének.
-Szia James. Hiányzol. - beszélni kezdtem. - Azt hiszem egyik randinkat sem vártam úgy, mint azt, amikor megtörtént. - elcsuklott a hangom. - Tudod néha úgy érzem, hogy az én hibám, hogy most nem vagy itt. Ha azt mondom neked akkor, hogy ne menjünk sehova inkább, hanem majd másnap menjünk moziba...talán még most is élnél, sőt biztos. - rózsaszín fotelembe kucorodtam és magamra húztam James régi paplanját. Sokan betegesnek tarthatják, hogy a halott barátom takarójával alszom, de ez nekem segít. Így úgy érzem, mintha minden este velem lenne. - Voltam ma apunál. Kár, hogy nem láttad az új barátnőjét. - halványan elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, milyen fejet vágott volna, ha meglátja Lucyt. - De felhozott Téged, ezért már utálom Őt. - hallgattam egy percig, mintha vártam volna, hogy válaszoljon. Bár tudtam, hogy ez lehetetlen. - Képzeld, ma elmentem a Beanbe. - Tylert kihagytam a meséből. Nem tudom miért, de nem akartam "elmondani neki". - A hely semmit sem változott. De ez a fura arcú, szőke pultos srác már nem volt ott. - mosolyognom kellett, ahogy az emlékek rám törtek. - Még mindig emlékszem az első napjára, mikor összegabalyodott a shaker géppel, én pedig annyira nevettem, hogy majdnem bepisiltem. - halkan felnevettem. Majdnem egy évig voltunk együtt Jamessel. A tizenötödik szülinapom előtt, három hónappal halt meg. De ennyi idő alatt is annyi boldog emlék gyűlt össze róla. - Mióta elmentél még mosolyognom is nehéz nem, hogy nevetni. Minden annyival könnyebb volt, míg itt voltál. - a könnyek előtörtek szememből, a takaróba temettem az arcom.- El nem tudod hinni mennyire hiányzol. Mindennél jobban akarom, hogy itt legyél. Vagy csak legalább annyi időre jönnél vissza, hogy megöleljelek. - úgy éreztem, mintha egy kéz simított volna végig fejemen. Hirtelen felkaptam fejem és körül néztem a szobámban. Természetesen senki nem volt a közelemben. Betudtam hallucinációnak. Dr.Coleman megmondta, hogy ez gyakori lesz. Bár nem tudom miért, de úgy éreztem, abban a pillanat James velem volt. Hát persze, hogy velem volt, hisz megígérte.