2. fejezet

Ahogy megláttam a nap első sugarait az ablakomban rögtön tollat fogtam és írni kezdtem a naplómba.

2012.03.18.(vasárnap)
Vele álmodtam. Borzasztó volt. Vagyis...látni jó volt, de nem érinthettem. Még mondani se tudtam neki semmit. Olyan hamar vége lett. Egész éjszaka nem aludtam, csak 
sírtam. Megint elviselhetetlen...nem tudom mit csináljak. A suli holnap megint kész katasztrófa lesz..De megígértem neki, boldog leszek. De hogyan?!

Mikor abba hagytam az írást akkor tűnt fel, hogy megint sírok. Arcomat pizsamám ujjába töröltem majd lementem a konyhába, hogy igyak. Egy üzenet várt a pulton.: 
"Megan, el kellett itthonról mennem. Nem tudom mikor jövök haza. Apádat hívd fel, keresett. Anya"
A hangulatom kicsivel jobb lett, mikor azt olvastam, hogy apu keresett. Bár fogalmam nem volt, hogy mikor hívhatott, mert nem hallottam telefoncsörgést. Megittam egy 
pohár vizet majd tárcsáztam aput. 
-Szia Manó. - hallottam lágy, mély hangját. 
-Szia, hallottam kerestél. 
-Igen, arra gondoltam átjöhetnél egy kicsit. Rég voltál már nálam. 
-Oké, akkor nem sokára megyek. 

* * * 
-Szeretnék bemutatni neked valakit. - karolta át apu a vállam. 
-Kicsodát? - kérdeztem, majd két másodperc múlva rájöttem. 
A szőke nő inkább nézett ki a húszas évei elején járó nővéremnek, mint egy felnőtt nőnek, aki jelek szerint apámmal él. Ugyanis kétlem, hogy a bejáró nője lenne. 
-Meg, Ő az új élettársam Lucy. Lucy, Ő a lányom Megan. 
Lucy? Még a nevem is felnőttesebb volt. Lucy egy félénk lépést tett felém, majd hirtelen megölelt. Nem akartam goromba lenni, ezért lazán vissza öleltem. 
-Úgy örülök, hogy megismertelek. Apukád már olyan sokat mesélt rólad. 
-Biztosan. - válaszoltam nem túl lelkesen. 
Már egy órája ültünk a nappaliban és néztem, ahogy apám lesüllyed egy szerelmes tini szintjére, aki nem tud uralkodni az érzésein, emiatt a Lucy miatt. Mikor észrevették 
magukat és Lucy feltett nekem egy kérdést, azt kívántam, bárcsak inkább falták volna tovább egymást. 
-És, hogy érzed magad? Apukád mesélt arról mi történt veled, biztosan nagyon nehéz lehetett. Őszinte részvétem a barátod miatt. - vágott együtt érző arcot. 
A gyomrom görcsbe rándult, a szememet pedig könnyek marták. 
-Nekem most mennem kell. - álltam fel. 
Miközben az előszobában öltözködtem könnyeim megállás nélkül záporoztak. 
-Meg. - hallottam apu hangját. 
-Örülnék, ha elmondanád a barátnődnek, hogy mi az a tapintatosság. Egyáltalán miért beszéltél neki Jamesről? Tudod, hogy mindenki előtt titokban tartom, erre te meg 
elmondod neki?
-Meg, Lucynak joga van tudni ilyenekről, mert már hozzám tartozik. 
-Tudod mit? Akkor szeresd Őt helyettem is. - mondtam neki kicsit hangosan, majd kiviharzottam a házból. 
Tudtam, hogy túl reagáltam a dolgot de nem tudtam tenni ellene, Haragudtam apura. Egy hónapig felém se nézett, nem érdekelte mi van velem, és most is csak azért 
hívott el, hogy bemutassa nekem az új barátnőjét, akinek az első találkozáskor sikerült belém rúgnia. Mint egy élő-halott, úgy mentem hazáig. Anyu még mindig nem volt 
otthon, ezért úgy döntöttem elkezdem a vasárnapi menetrendem. Kényelmes otthoni ruhát vettem fel és neki álltam a hétfői háziknak és tanulni valóknak. Másfél óra alatt 
végeztem a spanyol házival, a fizika házi dolgozattal és a magyar tanulással. Csodálkoztam magamon, hogy olyan hamar készen lettem. Még csak egy óra volt, de 
borzasztóan fáradt voltam. Felmentem a szobába és ismét elkezdtem kiüríteni a fejem, de most nagyon nem sikerült. James arca lebegett előttem. Sötétbarna, majdnem 
fekete haja, barna szeme és tökéletes arca. Ahogy mosolygott, ahogy rám nézett, ahogy megölelt. Imádtam minden egyes porcikáját. Még csak tizennégy éves voltam, 
de már megéreztem, mi az igaz szerelem. Tudtam, hogy vele le tudnám élni az életem. Nem tudok fogok-e találni, még csak hozzá hasonlót is. Hirtelen egy nappaliban 
találtam magam, ami csordultig tele volt emberekkel. Kellett néhány perc, mire felfogtam, hogy a családunk legjobb barátjánál vagyunk, Clarkéknál. Elindultam a kertbe, 
mikor valaki nekem ütközött és a pohara teljes tartalmát rám borította. Felnéztem és ott állt előttem. A Clark család egyetlen, utánozhatatlan tökéletes fia. A boldogság 
helyett, hogy megint láthatom Őt csak zavart éreztem. Zavarban voltam a jelenlététől. 
-Bocsi, nem figyeltem. - mosolygott rám James. 
Teljesen elgyengültem tőle. 
-Hát nem néz ki túl fényesen a felsőd. Adjak egy pólót?
Rájöttem, hogy újra élem azt az estét, mikor összejöttünk. Felmentünk a szobájába és adott egy pólót a sajátjai közül. Majd az egész estét a szobájában töltöttük és 
beszélgettünk. 
-Remélem legközelebb is találkozunk. - mondta édes hangján búcsúzáskor. 
Tudtam, hogy mit fog most következni. Az első csókunk. Már közelített is de abban a pillanatban felébredtem. 
Egy napon belül már kétszer álmodtam Jamessel. 

2012.03.18.(vasárnap)
Már megint vele álmodtam. Ráadásul azt az estét, mikor összejöttünk. Nagyon hiányzik. 
Miért pont Te, James? Miért nem más? Miért vettek el tőlem? Miért nekem kell szenvednem? Miért neked kellett meghalnod? Ez nem igazság. 
Voltam ma apunál. Bár inkább ne lettem volna. Van egy barátnője, aki maximum huszonegy évesnek néz ki. Jamesről kérdezett...tehát a mai napom egy kész katasztrófa
volt. 
Miért nem vagy velem?? Hiányzol!!