Prológus.

Drámaibb hatás kedvéért.: ZENE


Fél órával ezelőtt még boldogan készültem a randimra és vártam, hogy a barátom, James megérkezzen. 
Most pedig egy kórházban ülök, egy ágy mellett, amin Ő fekszik élet-halál között. Fél órával ezelőtt kaptam a telefont, hogy miközben hozzám jött frontálisan ütközött egy 
másik kocsival. Persze, aki hibás volt egy karcolás nélkül megúszta. A kezét fogom és sebes arcát nézem. Arra gondolok, hogy nem veszíthetem el Őt. 
Mert, ha Őt elveszítem, vele együtt mindent elvesztek. A könnyek ismét megindulnak szememből. James ujjai megmozdulnak. 
-Szívem? - szólítom rekedten, mire Ő élettelen tekintetét rám emeli. A boldogság és nyugodtság kis szikráját látom meg gyönyörű szemeiben. 
-Itt vagy. - leheli.
-Igen, itt vagyok. - nézek rá, bár arcát nem látom tisztán a könny záportól, ami nem akar szűnni. 
Kezét erőtlenül felemeli és végig simít vele könnyektől áztatott arcomon. 
-Ne sírj! 
-Félek. - bukik ki belőlem. 
-Mitől?
-Hogy elveszítelek. - a szó végén hangom elcsuklik. 
Halványan mosolyog.
-Soha nem fogsz, ha a szívedben megőrzöl. 
Egyre jobban sírok. 
-Megígérsz nekem valamit? Cserébe én is megígérek neked valamit. 
Bólintok. 
-Mindig légy boldog, ne törődj senkivel csak a magad boldogságával. Rendben? - ismét bólintok. - Én pedig megígérem, hogy mindig veled leszek és vigyázni fogok rád. 
Tudom, hogy ezeket úgy érti, hogy a halál után is velem lesz és, hogy azután is vigyázni fog rám. 
-Ne mondj nekem ilyeneket! Nem mehetsz el! Szükségem van rád. - zokogok. 
Ahogy veszi a levegőt, tüdeje sípol, kezei remegni kezdenek. 
-Istenem, James. Kérlek ne! - tudom, hogy néhány másodperce van már csak hátra.
-Szeretlek. - suttogja majd a maradék élet is elszáll belőle.
Fél óra...fél óra alatt vesztettem el mindent. A szerelmem, a legjobb barátomat, a támaszomat, az életemet. Furcsa, hogy mennyi dolog történhet ennyi idő alatt. Fél óra..
egy életet, sőt életeket tehet tönkre.