2013. március 19., kedd

1.fejezet

Még csak a prológus volt fent, de már 3 követőm van és majdnem 100 megtekintésem. Nem hittem, hogy már a prológusnak ekkora sikere lesz. Köszönöm az eddigi dicsérő szavakat, remélem az első fejezet is tetszeni fog.
Jennii. x




A pszichológusomnál ültem, Dr. Coleman-nél. 
-Mikor álmodtál vele utoljára? - kérdezte barna bőrfoteljéből. 
Azóta járok Dr.Coleman-hez, mióta James meghalt. Vagyis lassan két éve. 
-Azt hiszem két hete. - gondolkoztam el.
Az órájára pillantott. 
-Rendben, három nap múlva folytatjuk. - mosolyodott el, majd felállt foteljéből jelezve ezzel is, hogy az időnk lejárt.
-Oké. - válaszoltam kurtán, felvettem fekete bőrdzsekimet és kiléptem az irodából. 
Március volt, a téli hideg még meg volt, bár a tavasz első jelei már rég megjelentek. Ahogy kiléptem a magas, újszerű épületből kellemes, meleg fuvallat csapta meg az arcom. Egy pillanatra megálltam, behunytam a szemem és hagytam, hogy a szél belekapjon hosszú, szőke hajamba. James imádta ezt az időt.- suhant át a fejemen a gondolat. 
A mai napig nem sikerült feldolgoznom a halálát. Dr. Coleman azt mondta vezessek egy naplót, írjam bele az érzéseimet, úgy könnyebb lesz elviselnem. Azt hiszem ez a napló az egyetlen biztos pont az életemben. Legjobb barátnőm nincs, sőt még barátaim sincsenek. Miután James meghalt visszahúzódó lettem, folyton 
egyedül akartam lenni. Mindenki dilisnek tartott, így senki nem is próbált velem barátkozni. Mivel James a gimi első éve előtt halt meg, az osztálytársaimnak fogalmuk nem  volt arról, hogy miért vagyok olyan amilyen. És nem is akartam, hogy ez a dolog változzon. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon és, hogy mindenki úgy ismerjen "A lány, aki elvesztette első szerelmét." James halála után egy évvel a szüleim is elváltak, tehát közel sem mondható tökéletesnek az életem. 
Kinyitottam a szemem és gyalog indultam haza. Útközben jó néhány fiatal párba botlottam és rengeteg baráti társaságba. Ismét eszembe jutott, "fél óra". Ennyi idő kellett ahhoz, hogy elveszítsem a boldogságom. Az a fél óra megpecsételte a középiskolás éveimet és az egész életemet. Szombat délután volt, a város emberektől, beszélgetésektől, nevetésektől és kocsik zajától volt hangos. Az emberek szórakozni mentek a családjukkal, barátaikkal, szerelmükkel. Én pedig? Én pedig egyedül mentem haza a pszichológusomtól. Nem túl fényes délután egy tizenhat éves lánynak. 
-Na, mi volt? - kérdezte anya, mikor haza értem. 
-Csak a szokásos. A naplómról, az álmaimról és az érzéseimről beszélgettünk. 
Tudtam, hogy ezzel a beszélgetésünknek vége. Mióta James meghalt, apu meg elment azóta nem túl sokat beszélünk. Felmentem a szobámba és elkezdtem a szokásos szombat esti teendőimet. Elmentem és vettem egy forró fürdőt, közben pedig kitisztítottam az elmémet minden gondolattól, ahogy Dr. Coleman javasolta még annak idején. Eleinte nehéz volt, de lassan két év után már egész könnyen ment. Az agyam kiürítése és pihentetése egy órát vett igénybe. Kimásztam a kádból, felvettem egy meleg polár pizsamát, majd egy puha köntöst és befészkeltem magam az ágyamba, majd elkezdtem nézni - már vagy századjára - az Olló kezű Edwardot. Úgy érzem tudok vele azonosulni. Ő is egy furcsa szerzet, akire mindenki furán néz. A különbség kettőnk között az, hogy az én életemből kimaradt az a rész, mikor mindenki rajong értem és persze nincs olló kezem. Miután a filmnek vége volt betettem egy kis zenét és írni kezdtem a naplómat.

2012.03.17. (szombat) ZENE be)
Ma is voltam Dr.Coleman-nél. Szerintem már semmi szükségem nincs arra, hogy járjak hozzá, de Ő azt mondja, három év kell ahhoz, hogy az ember teljesen elfogadja azt, hogy elvesztette a szerettét. Hülyeség, én soha nem fogom elfogadni, hogy elvesztettem Jamest. De legalább a Doki elmélete szerint, már csak egy évet kell kibírnom. A mai napom teljesen ugyanolyan volt, mint a többi szombat. Reggel felkeltem, anya nem volt itthon. Még most sem tudom, hová megy mindig. Unalmas 
műsorokat néztem, majd felöltöztem és elmentem Coleman Dokihoz. Azt mondta egész szépen javulok. Remek, hogy két év alatt eljutottunk ide is. Most jöttem csak rá, hogy már két hete nem álmodtam Jamessel. Még mindig elmondhatatlanul hiányzik. Fogalmam sincs, hogy lesz-e olyan nap az életemben, mikor nem fogok rá gondolni. Szerintem nem. Aznap, mikor elment a szívemet is elvitte. Nem tudom visszakaphatom-e valaha. Ma is feltettem magamnak a kérdéseket.: Lehetek még boldog? Lehetek még szerelmes? Lesz olyan fiú, aki majd begyógyítja a sebeimet és kitölti a James után maradt űrt? Lesznek valaha még barátaim? Kérdések ezrei, amikre nem tudom, hogy mikor kapom meg a válaszaimat. Vagy, hogy egyáltalán megkapom-e őket. 
Anyuval ma sem beszéltem sokat. Sőt, szinte semmit. Egy újabb kérdés.: Lesz olyan a kapcsolatunk bármikor is, mint amilyen volt? Vagy legalább lesz jobb, mint most?
Apa hiányzik. Ma sem hívott. Ez már egy hónapja nem változik. Mi lehet vele?
U.i.: Három hónapja most sírtam először az Olló kezű Edwardon. 

Befejeztem az írást, a zenét kikapcsoltam, a naplómat a párnám alá tettem, majd lefeküdtem. Kilenc óra volt. Szombat este és egy tizenhat éves lány, már ágyban van alvásra készen. Nem hétköznapi. Ismét elkezdtem kitisztítani a fejem, majd nem sokkal később el is aludtam.
Álmodtam...Egy hatalmas réten vagyok. Érzem a frissen vágott fű illatát - ami fura egy réten. Tele van virágokkal, fákkal és csiripelő madarakkal. A Nap hét ágra süt, 
tökéletes. Hanyatt vágódom a fűben és élvezem a pillanatot. 
-Meg? - hallom az ismerős hangot. 
Hirtelen felülök és meglátom Őt az egyik fa árnyékban. Felállok a földről és széles mosollyal indulok el felé. Mikor már csak egy méter választ el minket, kinyújtom a 
kezem, hogy megtudjam érinteni. Ebben a pillanatban a tiszta kék ég, borús feketévé változik, a fű gyönyörű zöld színe pedig sárgává fakul. Dörögni és villámlani kezd. 
Meztelen vállaimat hideg szél csípi. A távolság köztünk pedig egyre csak nő. Kezem továbbra is nyújtva, bár tudom feleslegesen. A távolság még mindig csak nő én pedig 
egyre csak kiáltanék, de hang nem jön ki a számon. Ő továbbra is csak áll a fa mellett, nyugodt mosolya ugyanúgy az arcán van. Majd hirtelen megnyílik a föld alatta és 
elnyeli Őt. Ekkor egy rekedt sikoly hagyja el számat.
-NE! - majd felébredek. 
Az éjszaka csendes és nyugodt volt. Csak kalapáló szívemet és hisztérikus zokogásomat lehetett hallani. Hosszú hónapok óta, most sírok miatta megint először és két 
hete most láttam Őt megint újra. 




2 megjegyzés: