14. fejezet

Mondhatni, hogy az ember élete nem túl könnyű, ha látja a halott barátját. Néha még mindig azt hiszem, hogy teljesen elment az eszem. Egyik pillanatban még nyugodtan ülök az ágyon és olvasgatok a következőben pedig minden elkezd repkedni a szobámban, mint valami horror filmben. Ezek a pillanatok már a mindennapjaim részévé váltak. Mindennapi dolog lett az, hogy kísért a halott barátom, hogy repteti a tárgyakat a szobámban, aztán pedig eltűnik. Eleinte zokogtam és sikítani tudtam volna, de nem tettem mert nem akartam anyu életét még jobban megnehezíteni. Azután a beszélgetés után még párszor elmentem Dr. Coleman-hez de anyu felhívta, hogy innentől kezdve nem járok. Milliószor megköszönte neki a segítséget, amit nekem nyújtott, de finoman közölte, hogy szerinte már egyáltalán nincs szükségem azokra a beszélgetésekre.

-Szerinted honnan jöttek rá a tudósok ezekre a képletekre? - bukott ki belőlem a bugyuta kérdés miközben az ágyon heverésztem a fizika könyvemmel.
Tyler érdekes arccal nézett rám, majd mosolyogni kezdett.
-Fogalmam sincs. - nevette el magát.
Tylerrel minden szempontból tökéletes volt a kapcsolatom. Színt és életet hozott a mindennapjaimba, amiért nem tudok elég köszönetet mondani neki.
Az ágyam közepén ült és egy új dal akkordjain dolgozott gitárjával. Imádtam nézni, ahogy zenél. Annyira más volt olyankor. Mosolyogva fordultam vissza fizika könyvem felé, miközben hallgattam ahogy lágyan pengeti a húrokat, így egy szívmelengető dallamot létrehozva.
Bámultam a fizikai egyenletekkel teli sorokat, közben végig játszottam agyamban az elmúlt két hónapot. Az életem egy száznyolcvan fokos fordulatot vett, hála egyetlen személynek.
Már majdnem a lecke végénél jártam mikor elhallgatott a kellemes dallam.
-Miért hagytad abba? - kérdeztem fel sem nézve könyvemből.
Nem jött válasz, így Tyler felé fordítottam fejemet.
-Tyler?
Az említett személy mintha kővé dermedt volna. Ujjai görcsösen szorultak a gitár nyakán húzódó húrokra, szemei pedig üvegessé váltak.
-Tyler! - rázni kezdtem, de nem reagált. Mikor csupasz bőréhez értem olyan volt, mintha jeget érintettem volna. - Tyler, kérlek!
Pánikba estem. Nem tudtam, mi történik vagy, hogy mit kéne tennem. Csak kétségbeesetten szorongattam karját és szemeit figyeltem. Egy hideg fuvallat csapta meg hátamat. Szemeimet leszorítottam és egy mély levegőt vettem majd megfordultam. James állt az ablakom előtt, kezei ökölben voltak.
-Miért csinálod ezt? - suttogom, mire arckifejezése feltűnően meglágyul.
Hirtelen minden elhomályosult körülöttem és James szobájába találtam magam. Magam mellé néztem és Tyler helyett magamat és Jamest pillantottam meg. Szemöldökömet ráncolva figyeltem, ahogyan három évvel fiatalabb énünk önfeledten beszélget.
-Mi eddig miért nem voltunk jóban? - hajolt közelebb James hozzám, mire én szégyenlősen dőltem hátrébb.
-Te fiú vagy én meg lány, és egyszer sem éreztük azt, hogy közelebbi kapcsolatba kéne kerülnünk. - elmosolyodtam az emlékre, mert tisztában voltam vele, hogy hazudtam. James Clark volt számomra a tökély, csak sosem mertem bevallani senkinek, még magamnak sem.
Ismét minden elhomályosult előttem, aztán már egy park közepén álltam. Az időjárás csodálatos volt, de én mégsem éreztem a nap melegét és a madarak csicsergését sem hallottam. Minden, amit érzékeltem a környezetből az James és az én közeledő alakom volt, ahogyan félénken sétáltunk egymás mellett fagyival a kezünkben. James mosolyogva figyelt aztán egy hirtelen mozdulattal az arcomba nyomta a fagyiját. Duzzogva és sértődötten törölgettem az arcomat, miközben próbáltam visszatartani a nevetést arckifejezését látva, ahogyan próbál nem nevetni.
-Ne haragudj! - kántálta megállás nélkül, mire a két gombóc édességem a homlokán landolt.
Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe az emlék láttán de időm se lett volna reagálni mert ismét változott a helyszín, és immáron a konyhánk közepén álltam.
Mindkettőnket kötény fedett, ahogyan próbáltunk valami ehető süteményt alkotni. Hirtelen felindulásból egy marék lisztet dobtam az arcába, amit még abban a másodpercben vissza is kaptam. Hatalmas liszt csata vette kezdetét, aminek a végét csókunk jelezte. Szinte éreztem ajkát a sajátomon és önkéntelenül is végig simítottam rajta ujjaimmal.
Egy másodperc elteltével ismét a szobámban voltam de továbbra is emlékeim közepén. Még tisztán él bennem a pillanat, amikor lázasan feküdtem otthon és Ő kora reggel beállított. Inkább ellógott a suliból csak, hogy egész nap engem ápolhasson. Fél óránként cserélte a vizes borogatást a fejemen és megállás nélkül öntötte belém a teát. Az előttem játszódó pillanatra viszont egyáltalán nem emlékszem hiszen aludtam.
James mellettem feküdt és arcomat simogatta.
-Annyira gyönyörű vagy. - suttogta halkan majd egy puszit nyomott hajamra.
Könnyeim eddig bírták; akadály nélkül folytak végig arcomon.
A következő helyszín James szobája volt. Az ágy előtt ültünk a földön és videojátékoztunk.
-Akkor elmegyünk holnap arra a koncertre? - fordultam felé, miközben Ő teljesen el volt mélyülve a játékban.
-Milyen koncertre?
-Tudod, az az öt srác, akik mostanában koncerteznek a helyi bárokban.
-Ja, tudom. De nem úgy volt, hogy holnap után moziba megyünk? - tette le a joystick-ot, majd hátulról átölelt.
A felismerés arcon csapott, ahogy rájöttem, hogy a baleset előtt vagyunk egy nappal.
-Tudom, de azt mondják nagyon jól játszanak. Kérlek, menjünk inkább a koncertre. - lebiggyesztettem ajkamat és úgy bámultam rá boci szemekkel.
Legszívesebben odamentem volna magamhoz és jól képen töröltem volna akkori énemet, hogy ne akarjon annyira koncertre menni.
-Utálom mikor ezt csinálod. - emelte égnek tekintetét, én pedig tudtam, hogy nyertem.
De mit?!
-Szeretlek. - mosolyogtam James arcába, mire szorosan megölelt.
-Én is szeretlek.
Könnyeim már záporoztak szememből és azt akartam, hogy vége legyen az egésznek. Nem akartam tovább nézni a közös emlékeket. Nem akartam újra átélni azt az estét.
Egy pislogásnyi idő alatt változott a helyszín és immár a kocsiban ültem James mellett.
-Ne, ne, nem akarom! - dörmögtem magamnak. - James kérlek, állítsd le! - zokogtam az ülésben.
Egy másodperc tört része alatt jött át a szembe sávból a mi sávunkba az autó. Láttam James arcán a rémületet és magatehetetlenséget. Meg akartam fogni a kezét mintha ezzel bármin is változtatni tudtam volna, de képtelen voltam mozdulni. Ismét az út felé fordítottam tekintetemet, a másik autó pedig már csak egy méterre voltunk tőlünk. Kezeimet arcom elé emeltem.
-Ne! - sikítottam torkom szakadtából, ám mielőtt az ütközés megtörtént volna már egy kórházi szobában voltam.
Kezeim remegni kezdtek és komolyan azt hittem, hogy elájulok attól a fájdalomtól, amit éreztem, hogy újra végig kell néznem, ahogy elmegy.
-Ne mondj nekem ilyeneket! Nem mehetsz el! Szükségem van rád! - könyörgök neki, miközben görcsösen zokogok.
Ismét hallom azt a hangot, amiről akkor is tudtam, hogy vége.
-Istenem James, kérlek ne! - szinte egyszerre szólalok meg akkori énemmel.
Még utoljára rám emelte fáradt ám gyönyörű tekintetét.
-Szeretlek.
Én pedig csak tovább zokogok élettelen teste felett, majd felállok és kisétálok a szobából.
Már semmit sem látok a könnyzáportól de érzékelem, hogy ismét a szobámba vagyok, a jelenben. A megfagyott Tyler mellett és a szomorú James-szel szemben.
-Szeretlek. - hallom ismét hangját, amitől végig fut a hideg a gerincemen. - Miért nem mondtad?
Értetlenül ültem az ágyam tetején. Hirtelen ismét a kórházban találtam magam. James kimondja utolsó szavát én pedig felállok és kisétálok a teremből.
Abban a pillanatban világosodtam meg, ahogyan kimondta ezt a szót. Ez volt az utolsó szó, amit mondott nekem. A szó, amit a párás tükörre írt, és amit most ismét mond nekem.
-Hát ezért volt az egész? - nyögtem két zokogás között.
Szemei szomorúan villantak rám.
-Annyira sajnálom. - suttogtam. - Szeretlek. - alig hallottam magamat de tudom, hogy Ő hallotta mert egy elégedett és boldog mosoly kúszott arcára.
Mikor kimondtam neki ezt a szót nem csak úgy mondtam, hanem komolyan is gondoltam. Hiába nem élt már és én hiába voltam már Tyler-rel, Jamest mindig is szeretni fogom. Örökké.
Abban a pillanatban Tyler is megmozdult mellettem.
-Mi... - kérdezte volna de akkor elhallgatott.
Hol engem nézett hol pedig az ablak irányába bámult.
-Látod Őt? - kérdeztem elcsukló és elfúló hangon.
Csak egy bólintásra telt tőle, és egyből a kezemért nyúlt, mintha ezzel akart volna védeni.
-Nincs semmi baj. - mosolyogtam rá keserűen. - Most már minden rendben lesz.
James felé fordultam, aki csak bólintott egyet, majd Tyler felé fordult.
-Vigyázz rá! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon, majd körülnézett a szobámban végül rajtam állapodott meg a tekintete, mintha még utoljára magába akarta volna szívni a látványt. - Légy boldog! - mondta utoljára egy mosoly kíséretében majd eltűnt.
Tyler továbbra is meredten ült mellettem majd mikor felfogta mi is történt magához ölelte sírástól remegő testemet.
-Minden oké! - suttogta fülembe és én tudtam, hogy így lesz.
Tekintetemet felfelé fordítottam és magamban még egyszer elmondtam neki: Szeretlek.