13. fejezet

2012.04.20. (péntek)
Ez az utolsó naplóbejegyzés, amiben szót ejtek James-ről.
Rájöttem, hogy Ő már a múlt. Hiába van a jelenben is benne, nem szabad vele foglalkoznom. Már itt van Tyler, akit szeretek. Igen, biztosan állítom, hogy szeretem Őt. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól Őt. Mellettem áll és támogat. Nem találhatnék nála jobbat.
Ma is átmegyek hozzájuk. Itthon van a bátyja, izgulok!

Lazán öltöztem fel. Egy fekete farmert vettem fel egy fehér atlétával. Már majdnem készen voltam, mikor csörögni kezdett a telefonom. Nem ismertem a számot.
-Igen? - szóltam bele.
-Megan? - hallottam egy ismerős fiú hangot, de mégsem tudtam rájönni, hogy ki lehet az.
-Igen, én vagyok.
-Mark vagyok, Tyler bátyja. - innen volt az ismerős hang.
-Óh, szia. - meglepődtem, hogy hívott.
-Mondok valamit, de légyszíves  ne akadj ki nagyon, mert még én sem tudok sok mindent.
Persze én egyből kiakadtam, annak ellenére, hogy még nem is mondott semmit. Tudtam, hogy valami történt és azt is, hogy Tylerrel.
-Tylernek autóbalesete volt és most kórházban van.
Elhűltem. A telefon kiesett a kezemből, a szívem heves dobogásba kezdett, a szememben könnyek gyűltek.
-Meg? Megan, ott vagy? - hallottam halkan Mark hangját.
Kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek a sokkból. Hangosan kapkodni kezdtem a levegőt és felvettem a földről a telefont.
-Igen. - hangom elcsuklott.
-Figyelj, nem tudok még én sem semmit, hogy mi baja van, vagy mi nincs, mert nem mondanak még semmit az orvosok. Itt vagyok a kórházban, te ide tudsz jönni vagy menjek érted?
-Hívok egy taxit, nem sokára ott leszek.
-Rendben, ki megyek a kórház elé.
Nem mondtam semmit, csak kirohantam és anyának kiabáltam.
-Mi az, mi történt?
-Hívj egy taxit, de most! Mondd meg nekik, hogy nagyon siessenek! - hadartam miközben már sírtam.
-Rendben, de mi történt? - kérdezte miközben tárcsázott.
-Tyler kórházban. Autóbaleset. - megint elcsuklott a hangom.
-Úristen! - kapott a szája elé. - Jó napot! Megan Health névre...
A többit már nem hallottam, mert visszamentem a szobámba összeszedni a cuccaimat.
-Öt perc és itt vannak. - jött be anya.
-Az nagyon sok idő . - kiáltottam. Képtelen voltam normális hangon beszélni.
-Megan, nézz rám! - állt elém - Nem lesz semmi baj, rendben?
-Én...én belehalok. Anyu, én nem élem túl, ha Őt is elveszítem. - zokogtam karjai közt.
-Nem fogod elveszíteni. Rendbe fog jönni, hidd el.
Hinni akartam neki. Meg akartam győzni magam, hogy nincs baja és, hogy nem is lesz.
-Gyere itt van a taxi. - jött le velem anya, majd mielőtt odamentem volna az autóhoz megölelt. - Majd hívj, hogy mi van!
Bólintottam majd sietve az autóba ültem.
-Megan Health? - nézett rám a taxis a visszapillantó tükörből.
-Igen.
-Rendben. Merre lesz az út?
-A kórházhoz legyen szíves, de amilyen gyorsan csak lehet. - a hangom azt hiszem két éve nem remegett ennyire.
-Minden tőlem telhetőt megteszek. - válaszolt együtt érzően és úgy lépett a gázra, hogy belepréselődtem az ülésbe. - Valami nagy baj történt?
-Autóbalesete volt a barátomnak. - nagy levegőket vettem, ezzel visszafojtva a sírást.
-És súlyos?
-Nem tudom. Remélem, hogy nem. - néztem ki az ablakon.
A taxis azt hiszem tényleg megtett mindent, hogy hamar odaérjünk, sőt talán még többet is, ugyanis néhány piros lámpát is bevállalt és azt hiszem párszor a sebesség határt is átlépte.
-Meg érkeztünk. - állt le a kórház előtt.
-Hálás köszönet. - mondtam sietve miközben kiszálltam.
Lehúzta az ablakot - fogalmam sincs, hogy mennyit de valószínűleg jóval többet adtam neki, mint kellett volna - és kifizettem a  fuvart.  Mikor a kórházz elé értem rögtön feltűnt Mark.
-Szia. - köszöntem neki idegesen.
-Szia. - mosolygott frusztráltan. - Hamar ideértél.
-Igyekeztem. - haraptam a számba.
-Gyere, menjünk fel.
Mikor beléptünk megcsapott a tipikus kórház és fertőtlenítő szag. Összeszorítottam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogy mikor jártam ott utoljára. Mikor kiléptem már nem élt az, akit szerettem. Nem akartam ezt még egyszer átélni. Beléptünk a liftbe. Megszerettem volna kérdezni, hogy mi van Tylerrel, hogy jól van-e, de nem tudtam megszólalni. Felértünk és balra indultunk el, majd megálltunk a 207-es ajtó előtt.
-Jól van? - féltem a választól.
-Mihez képest. - vakarta tarkóját. Mint Tyler. - Agyrázkódása van, néhány csontja megrepedt és néhol zúzódásai vannak szóval elég jól megúszta. Semmi komoly.
Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Egy hatalmasat sóhajtottam. Megnyugodtam. Nem fogom elveszíteni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami elég fura volt abban a helyzetben, ezért a számba haraptam, hogy próbáljam visszafojtani.
-Szóval megnyugodhatsz, nincs semmi hatalmas baj. - mosolygott Ő is.
Hirtelen felindulásból - talán, mert nagyon örültem - megöleltem. Viszonozta a kirohanásomat. Ismerős volt az ölelése, de mégsem volt ugyanaz, mint Tyleré.
-Menj be, már biztos vár. - húzódott el tőlem mosolyogva.
Csak bólintottam, majd félve benyitottam. Tartottam tőle, hogy milyen állapotban fogom látni, annak ellenére, hogy semmi komolyabb baja nem volt. Egy krémszínű szobában feküdt bekötött fejjel. Az ágy mellett gépek voltak, amik a szívét és egyéb életfunkcióit figyelték.
-Szia. - köszöntem neki halkan, mire lassan felém fordította a fejét.
Arca fáradt, fájdalommal teli volt, de mikor mosolyogni kezdett így is majdnem elájultam.
-Szia. - suttogott.
Az ágyához húztam egy széket és leültem.
-Hogy vagy?
-Most már jobban, hogy itt vagy. - mosolygott halványan.
Megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam.
-Annyira megijedtem, mikor Mark hívott.
-Tudtam, hogy meg fogsz ijedni, de amint látod nincs nagy baj. - szorította meg Ő is a kezem.
-És, hogy ennek én mennyire örülök. - könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, ahogy egy csepp végig folyik az arcomon.
-Ne sírj, nincs semmi baj. - törölte le az arcom.
-Annyira féltem, hogy téged is elveszítelek. Hogy megint el kell fogadnom azt, hogy az akit szeretek nem lesz többé mellettem. - mikor mondat végére értem csak akkor fogtam fel, hogy akaratlanul is elmondtam neki, hogy szeretem.
Csendesen néztük egymást. Fáradt szemeiben boldogság bujkált.
-Te szeretsz engem? - kérdezte és mintha elcsuklott volna a hangja.
Zavarban voltam, lehajtottam a fejem de a kezét továbbra sem engedtem el.
-Mindennél jobban. - suttogtam.
Megfogta arcomat és maga felé fordította.
-Én is szeretlek. - mosolygott.
A szívem hevesen dörömbölésbe kezdett mellkasomban, kezét szorongattam és gyönyörű barna szemeit néztem, amikben szép lassan elvesztem.
-Nem fogsz elveszíteni, ígérem. - szakított ki ámulatomból.
-Rendben.
-Szeretlek.
Nem tudtam megszólalni csak mellkasára dőltem könnyek között. Hajamat simogatta és néha megpuszilta fejem. Attól függetlenül, hogy egy kórházban voltunk és, hogy Tyler bekötözve feküdt egy ágyon, a pillanat isteni volt.
-Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek. - szorított.
Néhány percig talán, tán óráig - nem tudom - így voltunk, majd mikor elhúzódtam akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.
-Hogy vagy? - kérdezte. - Jamessel mi van?
-Semmi. Nem láttam egy ideje. - nem akartam Jamesről beszélni. - Mikor jöhetsz haza?
-Még nem tudom. Nem mondtak semmit, de nem hiszem, hogy sokáig bent tartanának.
-Remélem. - mosolyogtam.
-Beszéltetek Markkal?
-Nem sokat de elég rendes volt.
-Ajánlom is neki. - nevetett fel halkan.
Egyetlen dolog emésztett még belülről, amire választ akartam kapni.
-Kérdezhetek valamit? - tettem fel a kérdést félénken.
-Persze.
-Mi most, hogy állunk? Mármint egymással? - lesütöttem a szemem de még így is láttam, hogy hatalmas mosoly terült szét arcán.
-Én nagyon szeretném, ha a barátnőm lennél. - hallottam hangján, hogy kissé zavarban van Ő is.
-Én is. - haraptam számba mosolyogva.
Kissé felnevetett és amennyire tudott magához húzott.
-Ha azt mondom nem voltam még ilyen boldog soha, mint most, elhiszed? - suttogta a hajamba.
-El. - mosolyogtam.
Száztíz százalékosan jelenthettem ki, hogy akkor, ott, abban a pillanatban tökéletesen éreztem magam.