12. fejezet

-Szia. Miújság? - kérdezte a telefonba élénk hangon Tyler.
-Szia.Unatkozom.
Azóta mióta elmentem anyuval Amandékhoz, még szomorúbb vagyok, hiába beszélek mindennap Tylerrel. Próbáltam leplezni az érzelmeimet, de ez nem mindig sikerült. Tudtam, hogy nem húzhatom örökké, el kellett mondanom neki.
-Át tudsz jönni ma? Szeretnék neked elmondani valamit.
-Persze, mikor menjek?
-Egy óra múlva. - azért mondtam neki egy órát, mert reméltem, hogy ennyi idő alatt fel tudom magam készíteni lelkileg.
-Rendben, akkor egy óra múlva megyek.
Fogalmam nem volt róla, hogyan fogom elmondani neki de tudtam, hogy muszáj lesz. Leesett, hogy James pulcsijában vagyok, ezért gyorsan levettem magamról és a szekrényembe tettem. A képet is elraktam a fiókomba, nem akartam, hogy Tyler idő előtt meglássa. Miközben pakolásztam egy puffanást hallottam. Néhány könyvem leesett az asztalról de betudtam annak, hogy az asztalom szélén voltak és így lecsúsztak. De mikor odamentem, hogy össze szedjem őket a földről és magától kihúzódott a fiókom rájöttem arra, hogy a könyveim sem maguktól estek le. A kép kirepült a fiókból, a szekrény ajtóm kinyílt és a ruhái a szobában mindenfelé szálltak. Sikerült megint pánikba esnem, az ágyamra kuporodtam, majd fogcsikorgatva és sírva vártam, hogy vége legyen az egésznek. Hirtelen kinyílt az ajtóm és abban a pillanatban minden leállt, mikor Tyler belépett. Láttam a zavart az arcán. Mikor meglátta, hogy sírok nem mondott semmit, csak leült mellém, magához húzott és hagyta, hogy sírjak. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és próbáltam lenyugtatni magam. Mikor nagyjából sikerült elhúzódtam tőle, megtöröltem az arcom.
-Tiszta könny a pólód, bocsi. - haraptam számba és magam elé bámultam.
-Nem gond, de mi történt itt?
Én szótlanul ültem és néztem magam elé, mert kissé még mindig sokkos állapotban voltam.
-Meg, mi történt? Mond el kérlek, mert megijesztesz.
Erőt vettem magamon. Tudtam, ha most nem mondom el neki, akkor soha.
-Mondanom kell valamit. Tulajdonképpen ezért is hívtalak át. De arra nem számítottam, hogy ez lesz. - néztem körül a szobában.
Féltem attól, hogy mit fog reagálni. Féltem, hogy egy nem normálisnak fog nézni és, hogy elmenekül tőlem. Ami igazából érthető is lenne, de nem akartam Őt is elveszíteni.
-Szóval amit most mondok...kérlek hallgass végig és ne nézz komplett idiótának!
Csak bólintott.
-Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy soha nem jártam a Beanben? - lassan bólintott, mintha előre félt volna a folytatástól -  Hazudtam neked. Nagyot sokat jártunk oda a barátommal.
Megrökönyödött.
-Neked van barátod?
Érzelmek sűrű kavalkádját láttam átsuhanni arcán. Félelmet, idegességet és szomorúságot.
-Volt. Két éve meghalt.
Láthatóan megkönnyebbült, de ekkor sajnálatot véltem felfedezni szemeiben. Az egyetlen dolog, amit utálok, ha sajnálnak.
-Sajnálom.
-Nem kell, tényleg. De van egy ennél nagyobb gond. - nem tudtam, hogy fogok neki állni. - Mióta ismerlek azóta látom őt. Tudom, hogy ez nagyon furcsa és bizarr de hidd el nem kitalálom. Mikor találkoztunk és hirtelen elmentem akkor Őt láttam. Akárhányszor furcsán viselkedtem mindig Őt láttam. Először azt hittem képzelődöm és kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam. De múltkor, mikor itt voltál akkor feldúlta a szobámat és rájöttem, hogy tényleg kísért engem, vagy minek is nevezzem.
-Ezt is Ő csinálta?
Meglepődtem. Arra számítottam, hogy feláll és elmegy ehelyett kérdezett. Csak bólintottam kérdésére.
-Miért csinálja?
-Te hiszel nekem? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
Arcomat kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Igen. Akármi is ez az egész hiszek neked és melletted állok, érted?
Kicsit bólintottam, majd arra lettem figyelmes, hogy száját az enyémre tapasztotta. Szívem heves dobogásba kezdett, kezeim remegtek az ölemben.
-Akármi történik én melletted vagyok. Akkor is, ha a halott barátod kísért vagy, ha csak hiányzik és azért látod. - homlokát az enyémnek támasztotta, imádtam mikor ezt csinálta. - Most pedig mesélsz nekem már, ha akarsz.
Azt akartam, hogy tudjon mindenről, ami velem, velünk történt
-Akarok.
Félig hanyatt feküdt az ágyon, fejét az ágy támlájának támasztotta. Ahogy végignéztem rajta erős késztetést éreztem arra, hogy mellkasára dőljek, ezért ezt meg is tettem. Karjaival lazán átölelt én pedig saját karjaimat mellkasán pihentettem.
-Jamesnek hívták. Tizenhét volt, én tizennégy. A szüleink régóta barátok voltak, de mi szinte sosem beszélgettünk. - vettem egy mély levegőt, nem akartam sírni. - Péntek este volt. Éppen hozzám jött, mikor valami részeg fazon beleütközött. Persze Ő egy karcolás nélkül megúszta. Jamesre az orvosok akkor este azt mondták csoda lesz, ha a reggelt megéli. - éreztem ahogy a könnyek akaratlanul is kezdenek előtörni szememből. - Súlyos sérülései voltak, ennek ellenére valamilyen csoda folytán mégis magánál volt. Egyszerre csak egy ember engedtek be hozzá és pont én voltam bent, mikor... - elcsuklott a hangom. Tyler nyugtatóan simogatott. - Az utolsó szavai az enyémek voltak.
-Borzasztó lehetett.
-Azóta nincsenek barátaim, pszichológushoz jártok és be vagyok fordulva.
-Ezért voltál annyira meglepődve, mikor odamentem hozzád először.
Kicsit bólintottam.
-A szüleim rá egy évre váltak el ez pedig rátett még egy lapáttal az egészre.
Néhány percig csendben voltunk. Tyler a hátamat simogatta én pedig továbbra is próbáltam nem sírni.
-Azt mondtad azóta látod, mióta engem ismersz, igaz?
-Igen, miért?
-Azelőtt soha nem láttad?
-Nem, de miért kérdezed?
-Miattam látod Őt. Én vagyok az oka.
-Miről beszélsz? - ültem fel.
-Valószínűleg nem akarja, hogy bárki más legyen melletted. Főleg, ha ez a bárki más egy fiú. Biztos ezért csinálja, vagyis miattam. Miattam vagy még szomorúbb. - komor lett az arca.
Ahogy ránéztem szomorú arcára, úgy éreztem magam, mint akinek a szívét facsarják.
-Nem, ne mondj ilyet! - tiltakoztam. - Te vagy az oka, hogy újra mosolygok, hogy nevetek. Miattad érzek és végre nem csak hiányt, hanem valami mást. Miattad újra élek. - mondtam a végét könnyek között, mire Ő visszahúzott a mellkasára. - Te csak jót tettél velem, semmi rosszat.
-Nagyon remélem. - suttogta és megpuszilta a fejem. A másik szokása, amit imádtam. - Most is itt van?
Félve néztem körül a szobában.
-Nincs. - kicsit megkönnyebbültem.
-Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - szorított meg.
-Én köszönöm, hogy hiszel nekem. - bújtam hozzá amennyire csak tudtam.
-Anyukádék tudják?
-Anyunak elmondtam. Először azt hitte szórakozom. Legközelebb már fel akarta hívni az orvosomat, mert azt hitte megkattantam. Majd miután lebeszéltem az ötletéről betudta annak, hogy biztos csak hiányzik. Apu meg abban a hitben van, hogy képzelődöm.
-Ki kell találnunk valamit. Valamit, hogy ne gyötörjön téged.
Annyira jól esett, hogy törődött velem és, hogy segíteni akart.
-De mit?
-Nem tudom, de majd együtt megoldjuk, oké?
-Oké. - halványan elmosolyodtam. - Itt maradsz éjszakára?
Igazából féltem egyedül maradni, ráadásul imádtam Tylerrel lenni.
-Anyukád nem fog kiakadni? - emelte meg a fejét és nézett rám.
-Neki nem lesz baj. Csak kérlek maradj.
-Rendben, maradok. - ismét megpuszilta a fejem és megszorított.

x x x

Reggel, mikor felébredtem mérhetetlen boldogságot éreztem. Ez talán annak volt betudható, hogy Tyler karjai között aludtam, vagy annak, hogy elmondtam neki mindent és Ő megértett nem pedig idiótának nézett. A bal oldalamra néztem és a még mindig alvó Tyler kezdtem bámulni. Olyan nyugodt volt az arca és tökéletes. Beleszerettem egy tökéletes fiúba. Sőt lehet, hogy nem is volt tökéletes... de a hibáit is imádtam. Lassan felültem, nehogy felébresszem és a fürdőszoba ajtómban ott állt James. Megint.
-Édes Istenem, ne csináld ezt velem, könyörgöm. - elfojtott hangon mondtam ki a szavakat és észre sem vettem, hogy Tyler kezét szorítottam, csak mikor már felült mellém és szólítgatni kezdett.
-Megan. - fogta meg mindkét kezem de én nem tudtam elszakítani a tekintetem James bosszús és egyben kétségbeesett arcáról. - Hé, kislány. Nézz rám, nézz rám!  - megfogta az arcomat és maga felé fordította. - Itt van?
Csak bólintani tudtam.
-Nincs semmi baj, oké? Csak nézz rám, el fog menni. Ígérem. - csodáltam, hogy hogyan tudott olyan nyugodtan viselkedni.
Mintha Jamesnek valamilyen vonzereje lett volna, a szemem sarkából is Őt néztem.
-Azt mondtam rám nézz! - utasított Tyler, majd hirtelen magához rántott így arcomat a vállába fúrtam.
Nem tudom mennyi ideig ültünk így és hallgattam, ahogy Tyler nyugtató szavakat duruzsol a fülembe de lassacskán kezdtem lenyugodni és csak remélni tudtam, hogy James már eltűnt.
-Meg akarom nézni, hogy itt van-e még. - szinte suttogtam a szavakat.
Tyler lassan elengedett de arcomat kezei közé fogta és egy gyengéd puszilt lehelt ajkaimra, amitől kissé megremegtem.
-Biztos? - nézett komolyan szemeimbe.
Bólintottam, majd lassan az ajtó felé fordítottam a fejemet. Vettem egy mély levegőt.
-Elment.