Egy hete nem voltam már a Bean-be. Azóta nem láttam Jamest és Tylert sem. A hangulatom folyton a padlón volt, de legalább biztos voltam benne, hogy azért látom Őt, mert olyan helyre kezdtem el járni, ahova csak együtt mentünk.
-Hogy vagy mostanában? - kérdezte anya vacsoránál.
-Megvagyok.
-Megan, el kéne járnod szórakozni. Ki kéne kapcsolnod néha.
-Igen? És kivel vagy hova? - utáltam ezt a témát.
-Szerezz barátokat.
-A suliban mindenki egy lelki beteg, idiótának tart.
-Nem muszáj pont a suliban barátkoznod.
-Persze, akkor menjek ki az utcára és támadjak le embereket, hogy "Hé, leszünk barátok?"
-Megan, James két éve meghalt. Lépj már túl rajta! - ez a mondat jobban fájt, mintha megütöttek volna.
-Te talán túl tudnál lépni, ha apu meghalna? - álltam fel könnyes szemekkel az asztaltól és mentem fel a szobámba.
Az egyetlen lehetőségem, hogy barátot szerezzek az az volt, ha eljárok a Beanbe és összefutok Tylerrel. De az, hogy folyton Jamest láttam, túl rémisztő volt. Tyler társaságára. El akartam menni a Bean-be, de féltem.
2012.03.27.(kedd)
Anyu ma megint az orrom alá dörgölte, hogy nem megyek el itthonról, nincsenek barátaim és, hogy ideje lenne túllépnem. Ha túl tudnék lépni, már rég megtettem volna.
Mióta nem voltam a Bean-be azóta nem láttam Jamest, szóval a feltevésem igaz volt. Viszont ez azzal jár, hogy már egy hete nem találkoztam Tylerrel sem. Le kell mondanom arról az emberről, aki szóba áll velem. Aki megnevettet ennyi idő után. Akivel jól érzem magam még akkor is, ha csak kétszer találkoztunk. Nem akarom, hogy ez legyen. Ha James megjelenik az valószínűleg azért van, mert hagyom, hogy az elmém játszon velem. Nem szabad..harcolnom kell ellene.
Holnap ismét elmegyek a Bean-be.
* * *
-Szia Megan Health. - vigyorgott Tyler, mikor meglátott. - A Priestbe jársz?
Meglepetten néztem rá.
-Te tényleg rám Googleztál? - ültem le vele szembe.
-Nem. - vigyorgott még mindig.
-Akkor honnan tudod hova járok?
-A kabátod. - próbálta visszafolytani a nevetést.
Akkor esett le, hogy a sulis kabátom van rajtam. Ciki.
-Ja, tényleg. - zavarba jöttem.
-Hol voltál mostanában? Nem jöttél. - csalódottságot véltem felfedezni a hangjában.
-Nem értem rá. - válaszoltam tömören.
-Oké. - leesett neki, hogy nem akarok róla beszélni és nem is kérdezett tovább, örültem neki.
A pult felé néztem, James pedig ott támaszkodott. Gyorsan a asztalra kaptam a tekintetem, szememet és fogamat összeszorítottam, majd magamban mondogatni kezdtem.: "Zárd ki! Nincs is ott. El fog tűnni. Nyugi! Gyerünk nyisd ki a szemed! Tyler hülyének néz." Kinyitottam a szemem. "Nézz a pult felé!" - utasítottam magam. James még mindig ott állt.
-Istenem! - nyögtem. Csak akkor vettem észre, hogy a szám ki volt száradva, kapkodtam a levegőt, a tenyerem izzadt és a kezeim remegtek. Nem tudtam elszakítani a szemem Jamesről, aki mozdulatlanul és kifejezéstelen arccal bámult engem.
-Megan! - rázott meg Tyler. Rá néztem. - Jól vagy?
-El kell mennem. El kell mennem innen. - gyorsan felálltam és kirohantam. Tyler követett és vissza rántott.
-Mi a baj? - tartott és aggodalmasan nézett a szemembe.
-Nem jöhetek ide többet. - már sírtam.
-Hé, nincs semmi baj. - magához húzott és megölelt.
Eszméletlen jól esett a közelsége, de még mindig remegtem. Szemeimből záporoztak a könnyek. Kinyitottam a szemem. Szerencse, hogy Tyler magasabb volt, mint én gy nem láttam el a válla felett. Karjaiban kezdtem megnyugodni. Ő pedig addig el sem engedett míg jobban nem lettem.
-Jól vagy?
Bólintottam.
-Haza kísérjelek?
-Ha nem gond.
-Dehogy. - mosolygott - Akarom tudni, hogy mi történt bennt?
"Persze, ha fejvesztrve akarsz elrohanni és azt hinni dilis vagyok."
-Nem hiszem.
Míg haza értünk csendben voltunk csak néha félénken egymásra pillantottunk.
-Gondolom a kávézóban többet nem találkozunk.- helyesen gondolta.
-Hát nem. - hajtottam le a fejem.
Már ezer százalékig biztos voltam benne, hogy a Bean miatt látom őt.
2012.03.28.(szerda)
Elmentem ma Beanbe és megint láttam Őt. Tényleg be fogok golyózni. Teljesen más az álmomban látni, mint így, hogy ébren vagyok. Félelmetes és én félek. Lehetetlen az, hogy látok egy halott embert. Aki ráadásul két éve halt meg. Az elmém játszik velem, ez pedig nem normális. Persze elmondhatnám D.Coleman-nek., biztosan lenne rá valami elmélete. Vagy csak egyszerűen diliházba küldene. Biztosan azért látom, mert hiányzik és természetesen azért, mert a Bean-be jártam. Egyértelmű, hogy nem mehetek olyan helyekre ahol csak ketten voltunk.
Spanyolon ültem és bámultam ki a fejemből. A naplómat szorongattam, amiben ott lapult egy "fejezet" Tylerről. Eszembe jutott a közvetlen srác, aki csak úgy odajött hozzám beszélgetni. A táblára eröletettem a tekintetem és James ott állt. Becsuktam a szemem és kicsit megráztam a fejem, mintha ezzel akarnám Őt elűzni. Kinyitottam a szemem, de Ő még mindig ott állt.
-Perdón! Ki mehetnék? Rosszul érzem magam.
-Por supuesto.
Beledobáltam a könyveket a táskámba, majd felálltam a teremből és egyenesen a mosdóba szaladtam, ott pedig bezárkóztam és sírni kezdtem. Lekuporodtam a földre, felhúztam térdeimet és hangosan zokogtam.
-Mi van velem? - kiáltottam fel.
Abban a pillanatban tényleg azt éreztem, hogy bele fogok őrülni az egészbe.
-Megan?
Felkaptam a fejem.
-Itt vagy Megan? - egy lány volt, de hangról nem tudtam megállapítani, ki az.
-Igen. - szóltam vissza és próbáltam elrejteni hangomban a félelmet.
-Jól vagy?
-Igen, de megmondanád a tanárnőnek, hogy haza megyek? - áldottam magam, hogy a táskámat is kihoztam.
-Persze.
-Köszi. - vártam, hogy kimenjen, majd még néhány percig ültem a földön, hogy rendbe szedjem magam lelkileg. Nagy nehezen felkeltem és kimentem a suliból. Meglepően jó idő volt, de a kedvemen nem túl sokat javított. Dél volt. Haza menni nem akartam, de máshová hova mehettem volna? Busz helyett most gyalog mentem hazáig. Végig a földet néztem, hogy még csak véletlenül se lássam meg újra Jamest. De vajon miért látom? Ezt nem abban az időszakban kellett volna átélnem, mikor meghalt? Egy újabb kérdés, amire nincs válaszom.
* * *
-Hogy érzed magad az utolsó beszélgetésünk óta?
-Töbször is álmodtam vele. - és szoktam Őt látni, mikor ébren vagyok, tettem hozzá magamban.
-Mit álmodtál?
-Először valami nagy mezőn voltam, Ő is ott volt. Oda akartam menni hozzá, de a távolság köztünk csak nőtt. Aztán megnyílt alatta a föld és elnyelte. - beleborzongtam, ahogy visszaemlékeztem.
-Rendben. Ez lehet annak is a jele, hogy az elméd és a szíved kezdi befogadni a tényt, hogy James már nincs köztünk. És mélyen a tudatalattid el akarja Őt, úgymond nyelni. Nem akar rá gondolni. - valamit firkált a füzetébe. - A másik lehetőség, hogy az emléke még jobban beléd ivódik és olyan új, mély sebeket ejt benned, hogy megint mély pontra fogsz kerülni egy kis időre. Szerinted melyik a helyes lehetőség?
"A második!", kiáltottam magamban.
-Remélem az első. - válaszoltam halkan.
-Törtét még valami rendkívüli?
Megismerkedtem egy fiúval, aki őszintén érdeklődik irántam és nem csak azért, mert ez a munkája. Ja, és néha látom a halott barátomat, amúgy...
-Nem. - fejeztem be hangosan.
A következő háromnegyed órában semmi jelentős dologról nem beszéltünk. Csak olyanokról, mint például a suli vagy, hogy milyen zenét szoktam hallgatni mostanában. Mióta James meghalt azóta nem hallgattam zenét. Az, elmúlt három hónapban kezdtem el újra hallgatni, azóta Dr.Coleman azt is kielemzi, hogy mit hallgatok és, hogy mit jelent.
-Megan, most egy hétig nem fogunk találkozni, mert el kell utaznom.
-Jó, de most nagy baj lenne, ha elmennék? Van egy kis dolgom.
-Persze, menj csak. - mosolygott.
Igazából semmi fontos dolgom nem volt, csak el akartam Bean-be, hogy megnyugodjak kicsit. Mikor beléptem Tyler volt az első ember, akit megláttam. Úgy éreztem, mintha megkönnyebbültem volna.
-Szia. - álltam asztala elé félénken.
-Titokzatos, szép lány. Ismét találkozunk. - villantotta rám kedves mosolyát.
-Leülhetek?
-Kérdezed?
Halványan elmosolyodtam majd leültem vele szembe.
-Min dolgozol? - néztem a papírhalmot előtte, amit Ő gyorsan összepakolt és belerakott egy füzetbe.
-Semmin. - zavarba jött.
-Helyet cseréltünk? - kérdeztem és a szám felfelé kunkorodott.
-Nem szeretem a forró csokit. - húzta a száját.
Egy őszinte mosoly terült el arcomon. Két éve először.
-Mi a vezetékneved?
-Miért érdekel? - bukott ki belőlem, de ahogy kimondtam rögtön meg is bántam.
-Rád akarod google-zni. - mondta komoly arccal majd két másodperccel később mindketten elnevettük magunkat. Sikerült megnevettetnie egy idegen fiúnak, akivel most találkoztam másodjára.
A mobilja csörögni kezdett.
-Óh, jesszus oké, megyek. - letette a telefont. - Ne haragudj nekem mennem kell. A bátyám koliban van, a szüleim vacsorázni mennek, szóval haza kell mennem a húgaimhoz meg a barátnőikhez. - nézett bocsánatkérően.
-Nem probléma. - pedig őszintén szólva eléggé elszomorított, hogy nem tölthettünk egymással több időt.
-Rendben, akkor majd találkozunk szép lány. - mosolygott miközben összeszedte cuccait. Egy halványat mosolyogtam és bólintottam, Ő pedig elindult a kijárat felé.
-Tyler! - szóltam utána, mire Ő egyből visszafordult. - Health a vezetéknevem.
Egy hatalmasat mosolygott majd végleg kiment. Még egy percig bámultam bámultam az üres és mozdulatlan ajtót, mikor fejemet arra fordítottam, ahol még Tyler ült néhány perccel ezelőtt és megláttam magammal szemben Jamest. Ijedtemben egy hatalmasat ugrottam, James azonban még mindig velem szemben ült. Kezeim remegni kezdtek, a szívem pedig a torkomban dobogott. Becsuktam a szemem és magamban mondogatni kezdtem: "Semmi baj, csak képzeled. Nyugodj meg! Nyisd ki a szemed, meglátod már nem lesz ott." Kényszerítettem magam, hogy kinyissam a szemem, majd meg könnyebülten vettem észre, hogy James eltűnt. Valószínűleg tényleg csak képzeltem.
-Hozhatok valamit? - szólalt meg mellettem a pincér. A jelenlegi lelki állapotomat tekintve annyira megijedtem egy egyszerű kérdéstől, hogy a táskámat is leejtettem az ölemből. Miután zavartan összeszedtem magam a fiúra néztem.
-Nem, köszönöm. Épp indulni készülök. - felálltam az asztaltól és elindultam a kijárat felé. Még egyszer vissza néztem az asztalhoz, üres volt. Visszafordultam az ajtó irányába, James pedig ott állt előttem. Hátra léptem egyet, majd el is tűnt. Zavartan pillantottam körbe.
-Mi a fene folyik itt? - morogtam magam elé.
A kávézóban valószínűleg már mindenki bolondnak nézett. Nagyobb problémám viszont az volt, hogy kezdett az egész dolog nagyon rémisztő lenni. Én pedig igenis féltem.
2012.03.20.(kedd)
Idén ez volt a legrosszabb napom. Voltam ma Dr.Coleman-nél, kielemeztük az álmaimat és a zenéket, amiket hallgatok. Alig várom, hogy leteljen a maradék egy évem.
Arról viszont nem beszéltem neki, hogy látom Jamest...egyre gyakrabban. Ma például háromszor is megjelent. Kezd nagyon megrémiszteni a dolog. Miért látom Őt folyton? Lehet azért, mert elmentem a Bean-be? Ugyanis azóta látom. Igen, biztosan. Azt hiszem többé nem megyek oda.
Ez pedig egyenlő azzal, hogy többé Tylerrel sem fogok találkozni.
Ma a többiek még furábban néztek rám. A hajam kócos volt, a szemem be volt dagadva és ki volt sírva.
-Ms Health! - kiáltott rám a tanár.
-Igen?
-Mi lenne, ha alvás helyett ide figyelne?
-Elnézést. - hajtottam le a fejem.
-Tanár úr, ne is foglalkozzon a depis csajjal. - szólalt meg az osztálytársam, Sandra, aki elsős korunk óta szekál. Máskor zokon vettem volna a beszólásait, de most ez volt a legkevesebb dolog, ami bántott.
Az emberek azt mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít. Hát ez az elmélet valahogy nálam nem igaz, sőt. Minél több idő telik el, James annál jobban hiányzik.
Miután kicsöngettek az utolsó óráról elindultam a kávézóba, ahová Jamessel jártunk majdnem minden délután. Mióta meghalt, azóta nem volt ott. Mikor beléptem a Bean-be kellemes, ismerős érzés töltött el. Két éve semmit nem változott a hely. Leültem egy szabad asztalhoz és megjelent a pincér is, aki viszont már nem az volt, aki régen.
-Szia, mit hozhatok? - kérdezte kedvesen.
-Szia, egy nagy forró csokit kérek. - próbáltam mosolyogni.
A fiú elment én pedig naplómba temetkeztem.
2012.03.19.(hétfő)
A mai nap borzasztó volt. Egyrészt, mert hétfő van. Másrészt Sandra már megint beszólt. Hiába próbálok visszaemlékezni, hogy mit tettem ellen, amiért ennyire utál, nem jut eszembe semmi. Kibírhatatlanul nézek ki. Éjszaka nem álmodtam vele, mivel sokat nem is al....
-Szia. - hallottam meg egy fiú hangját, ami félbeszakította írásomat.
Felnéztem és csodálkozva néztem a barna fiúra.
-Szia. - nyekegtem.
-Valami rosszat mondtam? - nézett ijedten.
-Nem. - nem tudtam többet kinyögni.
-Csak olyan arcot vágtál, mint akinek még sohasem mondták, hogy "Szia." - mosolya egyre szélesebb lett.
-Nem szoktam hozzá, hogy csak így idejönnek hozzám. - éreztem, hogy elpirultam.
-Mit írsz? - kérdezte kíváncsian és a naplómra nézett.
Gyorsan becsuktam és bocsánat kérően néztem rá.
-Semmit.
-És, hogy hívnak titokzatos, szép lány? - terelte a témát.
Valami volt ebben a fiúban, ami nem engedte, hogy másra nézzek.
-Megan. És téged? - kíváncsi voltam rá, bár magam sem tudtam miért.
-Tyler.
-Leülsz? - az üres székre kényszerítettem a tekintetem.
-Megtisztelsz vele. - az az aranyos mosoly egy percre sem hervadt le arcáról.
Ki ez a srác?
-És mit csinálsz itt egyedül? - látszott rajta, hogy tényleg érdekli,nem csak úgy kérdezi.
-Hát.. - lehajtottam a fejem. Furcsa volt beszélgetni bárkivel is ennyi idő után, aki nem anyu, apu vagy Dr.Coleman volt. - Csak írok és várom a forró csokimat.
-Hát akkor már nem kell sokat várnod. - mosolygott és a hátam mögé bámult.
Hátra fordultam, mikor pont megérkezett a finomságom.
-Köszönöm,- mondtam szégyenlősen.
-Gyakran jársz ide? - kérdezte hirtelen Tyler.
Eszembe jutott James, hogy szinte mindig itt voltunk.
-Nem. Most vagyok itt először. - hazudtam. - És te?
-Egy éve majdnem minden délután itt vagyok. - mosolygott.
Egy másodpercre elmosolyodtam, majd nagyot kortyoltam a csokimból.
- Szóval körülbelül mióta ideköltöztünk. - fejezte be mondanivalóját.
Egyikünk sem szólt semmit. Én zavarban voltam, nem tudom miért. Talán csak azért, mert James óta egy fiúval sem beszéltem.
-Mesélj magadról valamit. Hogy hívnak, hány éves vagy? Hol laksz és kivel? - ez a srác tényleg meg akart ismerni.
-Hát, mint mondtam Megan vagyok és tizenhat éves. Itt lakom én is Detroitban és az anyámmal élek. - rövidre és tömörre fogtam a válaszom.
-Az apukád?
-Ő elment. - nem akartam többet mondani.
Sosem arról voltam híres, hogy hamar megnyílok az embereknek. Ráadásul Tyler egy idegen, bár magam sem tudom miért úgy éreztem, bízhatok benne
-Tesód nincs?
Válasz helyett, csak a fejemet ingattam. Gondolkoztam egy percig.
-Most te jössz, mesélj! - kíváncsi voltam, ráadásul így nem nekem kellett beszélnem.
-Tyler Brate személyesen. - mosolygott. - Tizenkilenc vagyok, itt lakom az anyámmal, az apámmal, a két húgommal és a bátyámmal, bár már nem sokáig, mert kinéztem magamnak egy lakást. - vigyorgott büszkén.
-Nagy család. - ennyire tellett hirtelen.
-Barátod van? - ledermedtem.
-Nincs. - a hangom megremegett.
Aztán, amit láttam az nem volt emberi. James ott állt Tyler háta mögött.
-Megan, jól vagy? - a háta mögé nézett de James addigra sehol sem volt.
-Sajnálom, mennem kell. - ledobtam a csokim árát az asztalra, majd hazáig meg sem álltam.
2012.03.19.(hétfő)
Találkoztam ma egy fiúval a Bean-ben. (Igen, elmentem újra.) Ő jött oda hozzám, annyira furcsa volt. De igazából jól esett. Azt hiszem kissé jobbá tette a kedvemet, sőt a napomat is szebbé tette. Úgy beszélgetett velem, mintha már évek óta ismernénk egymást. Furcsa volt. Remélem még fogunk találkozni...talán szereztem egy barátot?! Remélem.
És, hogy ennek mi a mégfurcsább része? Láttam ma Jamest és nem álmomban. Azt hiszem kezdek bekattanni.
(ZENE be)
Néhányan, ha hallanák pár estémet biztos hülyének néznének.
-Szia James. Hiányzol. - beszélni kezdtem. - Azt hiszem egyik randinkat sem vártam úgy, mint azt, amikor megtörtént. - elcsuklott a hangom. - Tudod néha úgy érzem, hogy az én hibám, hogy most nem vagy itt. Ha azt mondom neked akkor, hogy ne menjünk sehova inkább, hanem majd másnap menjünk moziba...talán még most is élnél, sőt biztos. - rózsaszín fotelembe kucorodtam és magamra húztam James régi paplanját. Sokan betegesnek tarthatják, hogy a halott barátom takarójával alszom, de ez nekem segít. Így úgy érzem, mintha minden este velem lenne. - Voltam ma apunál. Kár, hogy nem láttad az új barátnőjét. - halványan elmosolyodtam, ahogy elképzeltem, milyen fejet vágott volna, ha meglátja Lucyt. - De felhozott Téged, ezért már utálom Őt. - hallgattam egy percig, mintha vártam volna, hogy válaszoljon. Bár tudtam, hogy ez lehetetlen. - Képzeld, ma elmentem a Beanbe. - Tylert kihagytam a meséből. Nem tudom miért, de nem akartam "elmondani neki". - A hely semmit sem változott. De ez a fura arcú, szőke pultos srác már nem volt ott. - mosolyognom kellett, ahogy az emlékek rám törtek. - Még mindig emlékszem az első napjára, mikor összegabalyodott a shaker géppel, én pedig annyira nevettem, hogy majdnem bepisiltem. - halkan felnevettem. Majdnem egy évig voltunk együtt Jamessel. A tizenötödik szülinapom előtt, három hónappal halt meg. De ennyi idő alatt is annyi boldog emlék gyűlt össze róla. - Mióta elmentél még mosolyognom is nehéz nem, hogy nevetni. Minden annyival könnyebb volt, míg itt voltál. - a könnyek előtörtek szememből, a takaróba temettem az arcom.- El nem tudod hinni mennyire hiányzol. Mindennél jobban akarom, hogy itt legyél. Vagy csak legalább annyi időre jönnél vissza, hogy megöleljelek. - úgy éreztem, mintha egy kéz simított volna végig fejemen. Hirtelen felkaptam fejem és körül néztem a szobámban. Természetesen senki nem volt a közelemben. Betudtam hallucinációnak. Dr.Coleman megmondta, hogy ez gyakori lesz. Bár nem tudom miért, de úgy éreztem, abban a pillanat James velem volt. Hát persze, hogy velem volt, hisz megígérte.
