2. fejezet

Ahogy megláttam a nap első sugarait az ablakomban rögtön tollat fogtam és írni kezdtem a naplómba.

2012.03.18.(vasárnap)
Vele álmodtam. Borzasztó volt. Vagyis...látni jó volt, de nem érinthettem. Még mondani se tudtam neki semmit. Olyan hamar vége lett. Egész éjszaka nem aludtam, csak 
sírtam. Megint elviselhetetlen...nem tudom mit csináljak. A suli holnap megint kész katasztrófa lesz..De megígértem neki, boldog leszek. De hogyan?!

Mikor abba hagytam az írást akkor tűnt fel, hogy megint sírok. Arcomat pizsamám ujjába töröltem majd lementem a konyhába, hogy igyak. Egy üzenet várt a pulton.: 
"Megan, el kellett itthonról mennem. Nem tudom mikor jövök haza. Apádat hívd fel, keresett. Anya"
A hangulatom kicsivel jobb lett, mikor azt olvastam, hogy apu keresett. Bár fogalmam nem volt, hogy mikor hívhatott, mert nem hallottam telefoncsörgést. Megittam egy 
pohár vizet majd tárcsáztam aput. 
-Szia Manó. - hallottam lágy, mély hangját. 
-Szia, hallottam kerestél. 
-Igen, arra gondoltam átjöhetnél egy kicsit. Rég voltál már nálam. 
-Oké, akkor nem sokára megyek. 

* * * 
-Szeretnék bemutatni neked valakit. - karolta át apu a vállam. 
-Kicsodát? - kérdeztem, majd két másodperc múlva rájöttem. 
A szőke nő inkább nézett ki a húszas évei elején járó nővéremnek, mint egy felnőtt nőnek, aki jelek szerint apámmal él. Ugyanis kétlem, hogy a bejáró nője lenne. 
-Meg, Ő az új élettársam Lucy. Lucy, Ő a lányom Megan. 
Lucy? Még a nevem is felnőttesebb volt. Lucy egy félénk lépést tett felém, majd hirtelen megölelt. Nem akartam goromba lenni, ezért lazán vissza öleltem. 
-Úgy örülök, hogy megismertelek. Apukád már olyan sokat mesélt rólad. 
-Biztosan. - válaszoltam nem túl lelkesen. 
Már egy órája ültünk a nappaliban és néztem, ahogy apám lesüllyed egy szerelmes tini szintjére, aki nem tud uralkodni az érzésein, emiatt a Lucy miatt. Mikor észrevették 
magukat és Lucy feltett nekem egy kérdést, azt kívántam, bárcsak inkább falták volna tovább egymást. 
-És, hogy érzed magad? Apukád mesélt arról mi történt veled, biztosan nagyon nehéz lehetett. Őszinte részvétem a barátod miatt. - vágott együtt érző arcot. 
A gyomrom görcsbe rándult, a szememet pedig könnyek marták. 
-Nekem most mennem kell. - álltam fel. 
Miközben az előszobában öltözködtem könnyeim megállás nélkül záporoztak. 
-Meg. - hallottam apu hangját. 
-Örülnék, ha elmondanád a barátnődnek, hogy mi az a tapintatosság. Egyáltalán miért beszéltél neki Jamesről? Tudod, hogy mindenki előtt titokban tartom, erre te meg 
elmondod neki?
-Meg, Lucynak joga van tudni ilyenekről, mert már hozzám tartozik. 
-Tudod mit? Akkor szeresd Őt helyettem is. - mondtam neki kicsit hangosan, majd kiviharzottam a házból. 
Tudtam, hogy túl reagáltam a dolgot de nem tudtam tenni ellene, Haragudtam apura. Egy hónapig felém se nézett, nem érdekelte mi van velem, és most is csak azért 
hívott el, hogy bemutassa nekem az új barátnőjét, akinek az első találkozáskor sikerült belém rúgnia. Mint egy élő-halott, úgy mentem hazáig. Anyu még mindig nem volt 
otthon, ezért úgy döntöttem elkezdem a vasárnapi menetrendem. Kényelmes otthoni ruhát vettem fel és neki álltam a hétfői háziknak és tanulni valóknak. Másfél óra alatt 
végeztem a spanyol házival, a fizika házi dolgozattal és a magyar tanulással. Csodálkoztam magamon, hogy olyan hamar készen lettem. Még csak egy óra volt, de 
borzasztóan fáradt voltam. Felmentem a szobába és ismét elkezdtem kiüríteni a fejem, de most nagyon nem sikerült. James arca lebegett előttem. Sötétbarna, majdnem 
fekete haja, barna szeme és tökéletes arca. Ahogy mosolygott, ahogy rám nézett, ahogy megölelt. Imádtam minden egyes porcikáját. Még csak tizennégy éves voltam, 
de már megéreztem, mi az igaz szerelem. Tudtam, hogy vele le tudnám élni az életem. Nem tudok fogok-e találni, még csak hozzá hasonlót is. Hirtelen egy nappaliban 
találtam magam, ami csordultig tele volt emberekkel. Kellett néhány perc, mire felfogtam, hogy a családunk legjobb barátjánál vagyunk, Clarkéknál. Elindultam a kertbe, 
mikor valaki nekem ütközött és a pohara teljes tartalmát rám borította. Felnéztem és ott állt előttem. A Clark család egyetlen, utánozhatatlan tökéletes fia. A boldogság 
helyett, hogy megint láthatom Őt csak zavart éreztem. Zavarban voltam a jelenlététől. 
-Bocsi, nem figyeltem. - mosolygott rám James. 
Teljesen elgyengültem tőle. 
-Hát nem néz ki túl fényesen a felsőd. Adjak egy pólót?
Rájöttem, hogy újra élem azt az estét, mikor összejöttünk. Felmentünk a szobájába és adott egy pólót a sajátjai közül. Majd az egész estét a szobájában töltöttük és 
beszélgettünk. 
-Remélem legközelebb is találkozunk. - mondta édes hangján búcsúzáskor. 
Tudtam, hogy mit fog most következni. Az első csókunk. Már közelített is de abban a pillanatban felébredtem. 
Egy napon belül már kétszer álmodtam Jamessel. 

2012.03.18.(vasárnap)
Már megint vele álmodtam. Ráadásul azt az estét, mikor összejöttünk. Nagyon hiányzik. 
Miért pont Te, James? Miért nem más? Miért vettek el tőlem? Miért nekem kell szenvednem? Miért neked kellett meghalnod? Ez nem igazság. 
Voltam ma apunál. Bár inkább ne lettem volna. Van egy barátnője, aki maximum huszonegy évesnek néz ki. Jamesről kérdezett...tehát a mai napom egy kész katasztrófa
volt. 
Miért nem vagy velem?? Hiányzol!! 

1.fejezet

Még csak a prológus volt fent, de már 3 követőm van és majdnem 100 megtekintésem. Nem hittem, hogy már a prológusnak ekkora sikere lesz. Köszönöm az eddigi dicsérő szavakat, remélem az első fejezet is tetszeni fog.
Jennii. x




A pszichológusomnál ültem, Dr. Coleman-nél. 
-Mikor álmodtál vele utoljára? - kérdezte barna bőrfoteljéből. 
Azóta járok Dr.Coleman-hez, mióta James meghalt. Vagyis lassan két éve. 
-Azt hiszem két hete. - gondolkoztam el.
Az órájára pillantott. 
-Rendben, három nap múlva folytatjuk. - mosolyodott el, majd felállt foteljéből jelezve ezzel is, hogy az időnk lejárt.
-Oké. - válaszoltam kurtán, felvettem fekete bőrdzsekimet és kiléptem az irodából. 
Március volt, a téli hideg még meg volt, bár a tavasz első jelei már rég megjelentek. Ahogy kiléptem a magas, újszerű épületből kellemes, meleg fuvallat csapta meg az arcom. Egy pillanatra megálltam, behunytam a szemem és hagytam, hogy a szél belekapjon hosszú, szőke hajamba. James imádta ezt az időt.- suhant át a fejemen a gondolat. 
A mai napig nem sikerült feldolgoznom a halálát. Dr. Coleman azt mondta vezessek egy naplót, írjam bele az érzéseimet, úgy könnyebb lesz elviselnem. Azt hiszem ez a napló az egyetlen biztos pont az életemben. Legjobb barátnőm nincs, sőt még barátaim sincsenek. Miután James meghalt visszahúzódó lettem, folyton 
egyedül akartam lenni. Mindenki dilisnek tartott, így senki nem is próbált velem barátkozni. Mivel James a gimi első éve előtt halt meg, az osztálytársaimnak fogalmuk nem  volt arról, hogy miért vagyok olyan amilyen. És nem is akartam, hogy ez a dolog változzon. Nem akartam, hogy bárki is sajnáljon és, hogy mindenki úgy ismerjen "A lány, aki elvesztette első szerelmét." James halála után egy évvel a szüleim is elváltak, tehát közel sem mondható tökéletesnek az életem. 
Kinyitottam a szemem és gyalog indultam haza. Útközben jó néhány fiatal párba botlottam és rengeteg baráti társaságba. Ismét eszembe jutott, "fél óra". Ennyi idő kellett ahhoz, hogy elveszítsem a boldogságom. Az a fél óra megpecsételte a középiskolás éveimet és az egész életemet. Szombat délután volt, a város emberektől, beszélgetésektől, nevetésektől és kocsik zajától volt hangos. Az emberek szórakozni mentek a családjukkal, barátaikkal, szerelmükkel. Én pedig? Én pedig egyedül mentem haza a pszichológusomtól. Nem túl fényes délután egy tizenhat éves lánynak. 
-Na, mi volt? - kérdezte anya, mikor haza értem. 
-Csak a szokásos. A naplómról, az álmaimról és az érzéseimről beszélgettünk. 
Tudtam, hogy ezzel a beszélgetésünknek vége. Mióta James meghalt, apu meg elment azóta nem túl sokat beszélünk. Felmentem a szobámba és elkezdtem a szokásos szombat esti teendőimet. Elmentem és vettem egy forró fürdőt, közben pedig kitisztítottam az elmémet minden gondolattól, ahogy Dr. Coleman javasolta még annak idején. Eleinte nehéz volt, de lassan két év után már egész könnyen ment. Az agyam kiürítése és pihentetése egy órát vett igénybe. Kimásztam a kádból, felvettem egy meleg polár pizsamát, majd egy puha köntöst és befészkeltem magam az ágyamba, majd elkezdtem nézni - már vagy századjára - az Olló kezű Edwardot. Úgy érzem tudok vele azonosulni. Ő is egy furcsa szerzet, akire mindenki furán néz. A különbség kettőnk között az, hogy az én életemből kimaradt az a rész, mikor mindenki rajong értem és persze nincs olló kezem. Miután a filmnek vége volt betettem egy kis zenét és írni kezdtem a naplómat.

2012.03.17. (szombat) ( ZENE be)
Ma is voltam Dr.Coleman-nél. Szerintem már semmi szükségem nincs arra, hogy járjak hozzá, de Ő azt mondja, három év kell ahhoz, hogy az ember teljesen elfogadja azt, hogy elvesztette a szerettét. Hülyeség, én soha nem fogom elfogadni, hogy elvesztettem Jamest. De legalább a Doki elmélete szerint, már csak egy évet kell kibírnom. A mai napom teljesen ugyanolyan volt, mint a többi szombat. Reggel felkeltem, anya nem volt itthon. Még most sem tudom, hová megy mindig. Unalmas 
műsorokat néztem, majd felöltöztem és elmentem Coleman Dokihoz. Azt mondta egész szépen javulok. Remek, hogy két év alatt eljutottunk ide is. Most jöttem csak rá, hogy már két hete nem álmodtam Jamessel. Még mindig elmondhatatlanul hiányzik. Fogalmam sincs, hogy lesz-e olyan nap az életemben, mikor nem fogok rá gondolni. Szerintem nem. Aznap, mikor elment a szívemet is elvitte. Nem tudom visszakaphatom-e valaha. Ma is feltettem magamnak a kérdéseket.: Lehetek még boldog? Lehetek még szerelmes? Lesz olyan fiú, aki majd begyógyítja a sebeimet és kitölti a James után maradt űrt? Lesznek valaha még barátaim? Kérdések ezrei, amikre nem tudom, hogy mikor kapom meg a válaszaimat. Vagy, hogy egyáltalán megkapom-e őket. 
Anyuval ma sem beszéltem sokat. Sőt, szinte semmit. Egy újabb kérdés.: Lesz olyan a kapcsolatunk bármikor is, mint amilyen volt? Vagy legalább lesz jobb, mint most?
Apa hiányzik. Ma sem hívott. Ez már egy hónapja nem változik. Mi lehet vele?
U.i.: Három hónapja most sírtam először az Olló kezű Edwardon. 

Befejeztem az írást, a zenét kikapcsoltam, a naplómat a párnám alá tettem, majd lefeküdtem. Kilenc óra volt. Szombat este és egy tizenhat éves lány, már ágyban van alvásra készen. Nem hétköznapi. Ismét elkezdtem kitisztítani a fejem, majd nem sokkal később el is aludtam.
Álmodtam...Egy hatalmas réten vagyok. Érzem a frissen vágott fű illatát - ami fura egy réten. Tele van virágokkal, fákkal és csiripelő madarakkal. A Nap hét ágra süt, 
tökéletes. Hanyatt vágódom a fűben és élvezem a pillanatot. 
-Meg? - hallom az ismerős hangot. 
Hirtelen felülök és meglátom Őt az egyik fa árnyékban. Felállok a földről és széles mosollyal indulok el felé. Mikor már csak egy méter választ el minket, kinyújtom a 
kezem, hogy megtudjam érinteni. Ebben a pillanatban a tiszta kék ég, borús feketévé változik, a fű gyönyörű zöld színe pedig sárgává fakul. Dörögni és villámlani kezd. 
Meztelen vállaimat hideg szél csípi. A távolság köztünk pedig egyre csak nő. Kezem továbbra is nyújtva, bár tudom feleslegesen. A távolság még mindig csak nő én pedig 
egyre csak kiáltanék, de hang nem jön ki a számon. Ő továbbra is csak áll a fa mellett, nyugodt mosolya ugyanúgy az arcán van. Majd hirtelen megnyílik a föld alatta és 
elnyeli Őt. Ekkor egy rekedt sikoly hagyja el számat.
-NE! - majd felébredek. 
Az éjszaka csendes és nyugodt volt. Csak kalapáló szívemet és hisztérikus zokogásomat lehetett hallani. Hosszú hónapok óta, most sírok miatta megint először és két 
hete most láttam Őt megint újra. 

Prológus.

Drámaibb hatás kedvéért.: ZENE


Fél órával ezelőtt még boldogan készültem a randimra és vártam, hogy a barátom, James megérkezzen. 
Most pedig egy kórházban ülök, egy ágy mellett, amin Ő fekszik élet-halál között. Fél órával ezelőtt kaptam a telefont, hogy miközben hozzám jött frontálisan ütközött egy 
másik kocsival. Persze, aki hibás volt egy karcolás nélkül megúszta. A kezét fogom és sebes arcát nézem. Arra gondolok, hogy nem veszíthetem el Őt. 
Mert, ha Őt elveszítem, vele együtt mindent elvesztek. A könnyek ismét megindulnak szememből. James ujjai megmozdulnak. 
-Szívem? - szólítom rekedten, mire Ő élettelen tekintetét rám emeli. A boldogság és nyugodtság kis szikráját látom meg gyönyörű szemeiben. 
-Itt vagy. - leheli.
-Igen, itt vagyok. - nézek rá, bár arcát nem látom tisztán a könny záportól, ami nem akar szűnni. 
Kezét erőtlenül felemeli és végig simít vele könnyektől áztatott arcomon. 
-Ne sírj! 
-Félek. - bukik ki belőlem. 
-Mitől?
-Hogy elveszítelek. - a szó végén hangom elcsuklik. 
Halványan mosolyog.
-Soha nem fogsz, ha a szívedben megőrzöl. 
Egyre jobban sírok. 
-Megígérsz nekem valamit? Cserébe én is megígérek neked valamit. 
Bólintok. 
-Mindig légy boldog, ne törődj senkivel csak a magad boldogságával. Rendben? - ismét bólintok. - Én pedig megígérem, hogy mindig veled leszek és vigyázni fogok rád. 
Tudom, hogy ezeket úgy érti, hogy a halál után is velem lesz és, hogy azután is vigyázni fog rám. 
-Ne mondj nekem ilyeneket! Nem mehetsz el! Szükségem van rád. - zokogok. 
Ahogy veszi a levegőt, tüdeje sípol, kezei remegni kezdenek. 
-Istenem, James. Kérlek ne! - tudom, hogy néhány másodperce van már csak hátra.
-Szeretlek. - suttogja majd a maradék élet is elszáll belőle.
Fél óra...fél óra alatt vesztettem el mindent. A szerelmem, a legjobb barátomat, a támaszomat, az életemet. Furcsa, hogy mennyi dolog történhet ennyi idő alatt. Fél óra..
egy életet, sőt életeket tehet tönkre.