13. fejezet

2012.04.20. (péntek)
Ez az utolsó naplóbejegyzés, amiben szót ejtek James-ről.
Rájöttem, hogy Ő már a múlt. Hiába van a jelenben is benne, nem szabad vele foglalkoznom. Már itt van Tyler, akit szeretek. Igen, biztosan állítom, hogy szeretem Őt. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki a sorstól Őt. Mellettem áll és támogat. Nem találhatnék nála jobbat.
Ma is átmegyek hozzájuk. Itthon van a bátyja, izgulok!

Lazán öltöztem fel. Egy fekete farmert vettem fel egy fehér atlétával. Már majdnem készen voltam, mikor csörögni kezdett a telefonom. Nem ismertem a számot.
-Igen? - szóltam bele.
-Megan? - hallottam egy ismerős fiú hangot, de mégsem tudtam rájönni, hogy ki lehet az.
-Igen, én vagyok.
-Mark vagyok, Tyler bátyja. - innen volt az ismerős hang.
-Óh, szia. - meglepődtem, hogy hívott.
-Mondok valamit, de légyszíves  ne akadj ki nagyon, mert még én sem tudok sok mindent.
Persze én egyből kiakadtam, annak ellenére, hogy még nem is mondott semmit. Tudtam, hogy valami történt és azt is, hogy Tylerrel.
-Tylernek autóbalesete volt és most kórházban van.
Elhűltem. A telefon kiesett a kezemből, a szívem heves dobogásba kezdett, a szememben könnyek gyűltek.
-Meg? Megan, ott vagy? - hallottam halkan Mark hangját.
Kellett néhány másodperc, hogy magamhoz térjek a sokkból. Hangosan kapkodni kezdtem a levegőt és felvettem a földről a telefont.
-Igen. - hangom elcsuklott.
-Figyelj, nem tudok még én sem semmit, hogy mi baja van, vagy mi nincs, mert nem mondanak még semmit az orvosok. Itt vagyok a kórházban, te ide tudsz jönni vagy menjek érted?
-Hívok egy taxit, nem sokára ott leszek.
-Rendben, ki megyek a kórház elé.
Nem mondtam semmit, csak kirohantam és anyának kiabáltam.
-Mi az, mi történt?
-Hívj egy taxit, de most! Mondd meg nekik, hogy nagyon siessenek! - hadartam miközben már sírtam.
-Rendben, de mi történt? - kérdezte miközben tárcsázott.
-Tyler kórházban. Autóbaleset. - megint elcsuklott a hangom.
-Úristen! - kapott a szája elé. - Jó napot! Megan Health névre...
A többit már nem hallottam, mert visszamentem a szobámba összeszedni a cuccaimat.
-Öt perc és itt vannak. - jött be anya.
-Az nagyon sok idő . - kiáltottam. Képtelen voltam normális hangon beszélni.
-Megan, nézz rám! - állt elém - Nem lesz semmi baj, rendben?
-Én...én belehalok. Anyu, én nem élem túl, ha Őt is elveszítem. - zokogtam karjai közt.
-Nem fogod elveszíteni. Rendbe fog jönni, hidd el.
Hinni akartam neki. Meg akartam győzni magam, hogy nincs baja és, hogy nem is lesz.
-Gyere itt van a taxi. - jött le velem anya, majd mielőtt odamentem volna az autóhoz megölelt. - Majd hívj, hogy mi van!
Bólintottam majd sietve az autóba ültem.
-Megan Health? - nézett rám a taxis a visszapillantó tükörből.
-Igen.
-Rendben. Merre lesz az út?
-A kórházhoz legyen szíves, de amilyen gyorsan csak lehet. - a hangom azt hiszem két éve nem remegett ennyire.
-Minden tőlem telhetőt megteszek. - válaszolt együtt érzően és úgy lépett a gázra, hogy belepréselődtem az ülésbe. - Valami nagy baj történt?
-Autóbalesete volt a barátomnak. - nagy levegőket vettem, ezzel visszafojtva a sírást.
-És súlyos?
-Nem tudom. Remélem, hogy nem. - néztem ki az ablakon.
A taxis azt hiszem tényleg megtett mindent, hogy hamar odaérjünk, sőt talán még többet is, ugyanis néhány piros lámpát is bevállalt és azt hiszem párszor a sebesség határt is átlépte.
-Meg érkeztünk. - állt le a kórház előtt.
-Hálás köszönet. - mondtam sietve miközben kiszálltam.
Lehúzta az ablakot - fogalmam sincs, hogy mennyit de valószínűleg jóval többet adtam neki, mint kellett volna - és kifizettem a  fuvart.  Mikor a kórházz elé értem rögtön feltűnt Mark.
-Szia. - köszöntem neki idegesen.
-Szia. - mosolygott frusztráltan. - Hamar ideértél.
-Igyekeztem. - haraptam a számba.
-Gyere, menjünk fel.
Mikor beléptünk megcsapott a tipikus kórház és fertőtlenítő szag. Összeszorítottam a szemem, ahogy eszembe jutott, hogy mikor jártam ott utoljára. Mikor kiléptem már nem élt az, akit szerettem. Nem akartam ezt még egyszer átélni. Beléptünk a liftbe. Megszerettem volna kérdezni, hogy mi van Tylerrel, hogy jól van-e, de nem tudtam megszólalni. Felértünk és balra indultunk el, majd megálltunk a 207-es ajtó előtt.
-Jól van? - féltem a választól.
-Mihez képest. - vakarta tarkóját. Mint Tyler. - Agyrázkódása van, néhány csontja megrepedt és néhol zúzódásai vannak szóval elég jól megúszta. Semmi komoly.
Mintha egy hatalmas kő esett volna le a szívemről. Egy hatalmasat sóhajtottam. Megnyugodtam. Nem fogom elveszíteni. Akaratlanul is elmosolyodtam, ami elég fura volt abban a helyzetben, ezért a számba haraptam, hogy próbáljam visszafojtani.
-Szóval megnyugodhatsz, nincs semmi hatalmas baj. - mosolygott Ő is.
Hirtelen felindulásból - talán, mert nagyon örültem - megöleltem. Viszonozta a kirohanásomat. Ismerős volt az ölelése, de mégsem volt ugyanaz, mint Tyleré.
-Menj be, már biztos vár. - húzódott el tőlem mosolyogva.
Csak bólintottam, majd félve benyitottam. Tartottam tőle, hogy milyen állapotban fogom látni, annak ellenére, hogy semmi komolyabb baja nem volt. Egy krémszínű szobában feküdt bekötött fejjel. Az ágy mellett gépek voltak, amik a szívét és egyéb életfunkcióit figyelték.
-Szia. - köszöntem neki halkan, mire lassan felém fordította a fejét.
Arca fáradt, fájdalommal teli volt, de mikor mosolyogni kezdett így is majdnem elájultam.
-Szia. - suttogott.
Az ágyához húztam egy széket és leültem.
-Hogy vagy?
-Most már jobban, hogy itt vagy. - mosolygott halványan.
Megfogtam a kezét és kicsit megszorítottam.
-Annyira megijedtem, mikor Mark hívott.
-Tudtam, hogy meg fogsz ijedni, de amint látod nincs nagy baj. - szorította meg Ő is a kezem.
-És, hogy ennek én mennyire örülök. - könnyek gyűltek a szemembe és éreztem, ahogy egy csepp végig folyik az arcomon.
-Ne sírj, nincs semmi baj. - törölte le az arcom.
-Annyira féltem, hogy téged is elveszítelek. Hogy megint el kell fogadnom azt, hogy az akit szeretek nem lesz többé mellettem. - mikor mondat végére értem csak akkor fogtam fel, hogy akaratlanul is elmondtam neki, hogy szeretem.
Csendesen néztük egymást. Fáradt szemeiben boldogság bujkált.
-Te szeretsz engem? - kérdezte és mintha elcsuklott volna a hangja.
Zavarban voltam, lehajtottam a fejem de a kezét továbbra sem engedtem el.
-Mindennél jobban. - suttogtam.
Megfogta arcomat és maga felé fordította.
-Én is szeretlek. - mosolygott.
A szívem hevesen dörömbölésbe kezdett mellkasomban, kezét szorongattam és gyönyörű barna szemeit néztem, amikben szép lassan elvesztem.
-Nem fogsz elveszíteni, ígérem. - szakított ki ámulatomból.
-Rendben.
-Szeretlek.
Nem tudtam megszólalni csak mellkasára dőltem könnyek között. Hajamat simogatta és néha megpuszilta fejem. Attól függetlenül, hogy egy kórházban voltunk és, hogy Tyler bekötözve feküdt egy ágyon, a pillanat isteni volt.
-Soha nem hagylak el. Mindig veled leszek. - szorított.
Néhány percig talán, tán óráig - nem tudom - így voltunk, majd mikor elhúzódtam akkor vettem észre, hogy remeg a kezem.
-Hogy vagy? - kérdezte. - Jamessel mi van?
-Semmi. Nem láttam egy ideje. - nem akartam Jamesről beszélni. - Mikor jöhetsz haza?
-Még nem tudom. Nem mondtak semmit, de nem hiszem, hogy sokáig bent tartanának.
-Remélem. - mosolyogtam.
-Beszéltetek Markkal?
-Nem sokat de elég rendes volt.
-Ajánlom is neki. - nevetett fel halkan.
Egyetlen dolog emésztett még belülről, amire választ akartam kapni.
-Kérdezhetek valamit? - tettem fel a kérdést félénken.
-Persze.
-Mi most, hogy állunk? Mármint egymással? - lesütöttem a szemem de még így is láttam, hogy hatalmas mosoly terült szét arcán.
-Én nagyon szeretném, ha a barátnőm lennél. - hallottam hangján, hogy kissé zavarban van Ő is.
-Én is. - haraptam számba mosolyogva.
Kissé felnevetett és amennyire tudott magához húzott.
-Ha azt mondom nem voltam még ilyen boldog soha, mint most, elhiszed? - suttogta a hajamba.
-El. - mosolyogtam.
Száztíz százalékosan jelenthettem ki, hogy akkor, ott, abban a pillanatban tökéletesen éreztem magam.

12. fejezet

-Szia. Miújság? - kérdezte a telefonba élénk hangon Tyler.
-Szia.Unatkozom.
Azóta mióta elmentem anyuval Amandékhoz, még szomorúbb vagyok, hiába beszélek mindennap Tylerrel. Próbáltam leplezni az érzelmeimet, de ez nem mindig sikerült. Tudtam, hogy nem húzhatom örökké, el kellett mondanom neki.
-Át tudsz jönni ma? Szeretnék neked elmondani valamit.
-Persze, mikor menjek?
-Egy óra múlva. - azért mondtam neki egy órát, mert reméltem, hogy ennyi idő alatt fel tudom magam készíteni lelkileg.
-Rendben, akkor egy óra múlva megyek.
Fogalmam nem volt róla, hogyan fogom elmondani neki de tudtam, hogy muszáj lesz. Leesett, hogy James pulcsijában vagyok, ezért gyorsan levettem magamról és a szekrényembe tettem. A képet is elraktam a fiókomba, nem akartam, hogy Tyler idő előtt meglássa. Miközben pakolásztam egy puffanást hallottam. Néhány könyvem leesett az asztalról de betudtam annak, hogy az asztalom szélén voltak és így lecsúsztak. De mikor odamentem, hogy össze szedjem őket a földről és magától kihúzódott a fiókom rájöttem arra, hogy a könyveim sem maguktól estek le. A kép kirepült a fiókból, a szekrény ajtóm kinyílt és a ruhái a szobában mindenfelé szálltak. Sikerült megint pánikba esnem, az ágyamra kuporodtam, majd fogcsikorgatva és sírva vártam, hogy vége legyen az egésznek. Hirtelen kinyílt az ajtóm és abban a pillanatban minden leállt, mikor Tyler belépett. Láttam a zavart az arcán. Mikor meglátta, hogy sírok nem mondott semmit, csak leült mellém, magához húzott és hagyta, hogy sírjak. Amennyire csak tudtam hozzábújtam és próbáltam lenyugtatni magam. Mikor nagyjából sikerült elhúzódtam tőle, megtöröltem az arcom.
-Tiszta könny a pólód, bocsi. - haraptam számba és magam elé bámultam.
-Nem gond, de mi történt itt?
Én szótlanul ültem és néztem magam elé, mert kissé még mindig sokkos állapotban voltam.
-Meg, mi történt? Mond el kérlek, mert megijesztesz.
Erőt vettem magamon. Tudtam, ha most nem mondom el neki, akkor soha.
-Mondanom kell valamit. Tulajdonképpen ezért is hívtalak át. De arra nem számítottam, hogy ez lesz. - néztem körül a szobában.
Féltem attól, hogy mit fog reagálni. Féltem, hogy egy nem normálisnak fog nézni és, hogy elmenekül tőlem. Ami igazából érthető is lenne, de nem akartam Őt is elveszíteni.
-Szóval amit most mondok...kérlek hallgass végig és ne nézz komplett idiótának!
Csak bólintott.
-Emlékszel, mikor azt mondtam neked, hogy soha nem jártam a Beanben? - lassan bólintott, mintha előre félt volna a folytatástól -  Hazudtam neked. Nagyot sokat jártunk oda a barátommal.
Megrökönyödött.
-Neked van barátod?
Érzelmek sűrű kavalkádját láttam átsuhanni arcán. Félelmet, idegességet és szomorúságot.
-Volt. Két éve meghalt.
Láthatóan megkönnyebbült, de ekkor sajnálatot véltem felfedezni szemeiben. Az egyetlen dolog, amit utálok, ha sajnálnak.
-Sajnálom.
-Nem kell, tényleg. De van egy ennél nagyobb gond. - nem tudtam, hogy fogok neki állni. - Mióta ismerlek azóta látom őt. Tudom, hogy ez nagyon furcsa és bizarr de hidd el nem kitalálom. Mikor találkoztunk és hirtelen elmentem akkor Őt láttam. Akárhányszor furcsán viselkedtem mindig Őt láttam. Először azt hittem képzelődöm és kezdtem azt hinni, hogy becsavarodtam. De múltkor, mikor itt voltál akkor feldúlta a szobámat és rájöttem, hogy tényleg kísért engem, vagy minek is nevezzem.
-Ezt is Ő csinálta?
Meglepődtem. Arra számítottam, hogy feláll és elmegy ehelyett kérdezett. Csak bólintottam kérdésére.
-Miért csinálja?
-Te hiszel nekem? - válaszoltam kérdéssel a kérdésre.
Arcomat kezei közé fogta és a szemembe nézett.
-Igen. Akármi is ez az egész hiszek neked és melletted állok, érted?
Kicsit bólintottam, majd arra lettem figyelmes, hogy száját az enyémre tapasztotta. Szívem heves dobogásba kezdett, kezeim remegtek az ölemben.
-Akármi történik én melletted vagyok. Akkor is, ha a halott barátod kísért vagy, ha csak hiányzik és azért látod. - homlokát az enyémnek támasztotta, imádtam mikor ezt csinálta. - Most pedig mesélsz nekem már, ha akarsz.
Azt akartam, hogy tudjon mindenről, ami velem, velünk történt
-Akarok.
Félig hanyatt feküdt az ágyon, fejét az ágy támlájának támasztotta. Ahogy végignéztem rajta erős késztetést éreztem arra, hogy mellkasára dőljek, ezért ezt meg is tettem. Karjaival lazán átölelt én pedig saját karjaimat mellkasán pihentettem.
-Jamesnek hívták. Tizenhét volt, én tizennégy. A szüleink régóta barátok voltak, de mi szinte sosem beszélgettünk. - vettem egy mély levegőt, nem akartam sírni. - Péntek este volt. Éppen hozzám jött, mikor valami részeg fazon beleütközött. Persze Ő egy karcolás nélkül megúszta. Jamesre az orvosok akkor este azt mondták csoda lesz, ha a reggelt megéli. - éreztem ahogy a könnyek akaratlanul is kezdenek előtörni szememből. - Súlyos sérülései voltak, ennek ellenére valamilyen csoda folytán mégis magánál volt. Egyszerre csak egy ember engedtek be hozzá és pont én voltam bent, mikor... - elcsuklott a hangom. Tyler nyugtatóan simogatott. - Az utolsó szavai az enyémek voltak.
-Borzasztó lehetett.
-Azóta nincsenek barátaim, pszichológushoz jártok és be vagyok fordulva.
-Ezért voltál annyira meglepődve, mikor odamentem hozzád először.
Kicsit bólintottam.
-A szüleim rá egy évre váltak el ez pedig rátett még egy lapáttal az egészre.
Néhány percig csendben voltunk. Tyler a hátamat simogatta én pedig továbbra is próbáltam nem sírni.
-Azt mondtad azóta látod, mióta engem ismersz, igaz?
-Igen, miért?
-Azelőtt soha nem láttad?
-Nem, de miért kérdezed?
-Miattam látod Őt. Én vagyok az oka.
-Miről beszélsz? - ültem fel.
-Valószínűleg nem akarja, hogy bárki más legyen melletted. Főleg, ha ez a bárki más egy fiú. Biztos ezért csinálja, vagyis miattam. Miattam vagy még szomorúbb. - komor lett az arca.
Ahogy ránéztem szomorú arcára, úgy éreztem magam, mint akinek a szívét facsarják.
-Nem, ne mondj ilyet! - tiltakoztam. - Te vagy az oka, hogy újra mosolygok, hogy nevetek. Miattad érzek és végre nem csak hiányt, hanem valami mást. Miattad újra élek. - mondtam a végét könnyek között, mire Ő visszahúzott a mellkasára. - Te csak jót tettél velem, semmi rosszat.
-Nagyon remélem. - suttogta és megpuszilta a fejem. A másik szokása, amit imádtam. - Most is itt van?
Félve néztem körül a szobában.
-Nincs. - kicsit megkönnyebbültem.
-Köszönöm, hogy elmondtad nekem. - szorított meg.
-Én köszönöm, hogy hiszel nekem. - bújtam hozzá amennyire csak tudtam.
-Anyukádék tudják?
-Anyunak elmondtam. Először azt hitte szórakozom. Legközelebb már fel akarta hívni az orvosomat, mert azt hitte megkattantam. Majd miután lebeszéltem az ötletéről betudta annak, hogy biztos csak hiányzik. Apu meg abban a hitben van, hogy képzelődöm.
-Ki kell találnunk valamit. Valamit, hogy ne gyötörjön téged.
Annyira jól esett, hogy törődött velem és, hogy segíteni akart.
-De mit?
-Nem tudom, de majd együtt megoldjuk, oké?
-Oké. - halványan elmosolyodtam. - Itt maradsz éjszakára?
Igazából féltem egyedül maradni, ráadásul imádtam Tylerrel lenni.
-Anyukád nem fog kiakadni? - emelte meg a fejét és nézett rám.
-Neki nem lesz baj. Csak kérlek maradj.
-Rendben, maradok. - ismét megpuszilta a fejem és megszorított.

x x x

Reggel, mikor felébredtem mérhetetlen boldogságot éreztem. Ez talán annak volt betudható, hogy Tyler karjai között aludtam, vagy annak, hogy elmondtam neki mindent és Ő megértett nem pedig idiótának nézett. A bal oldalamra néztem és a még mindig alvó Tyler kezdtem bámulni. Olyan nyugodt volt az arca és tökéletes. Beleszerettem egy tökéletes fiúba. Sőt lehet, hogy nem is volt tökéletes... de a hibáit is imádtam. Lassan felültem, nehogy felébresszem és a fürdőszoba ajtómban ott állt James. Megint.
-Édes Istenem, ne csináld ezt velem, könyörgöm. - elfojtott hangon mondtam ki a szavakat és észre sem vettem, hogy Tyler kezét szorítottam, csak mikor már felült mellém és szólítgatni kezdett.
-Megan. - fogta meg mindkét kezem de én nem tudtam elszakítani a tekintetem James bosszús és egyben kétségbeesett arcáról. - Hé, kislány. Nézz rám, nézz rám!  - megfogta az arcomat és maga felé fordította. - Itt van?
Csak bólintani tudtam.
-Nincs semmi baj, oké? Csak nézz rám, el fog menni. Ígérem. - csodáltam, hogy hogyan tudott olyan nyugodtan viselkedni.
Mintha Jamesnek valamilyen vonzereje lett volna, a szemem sarkából is Őt néztem.
-Azt mondtam rám nézz! - utasított Tyler, majd hirtelen magához rántott így arcomat a vállába fúrtam.
Nem tudom mennyi ideig ültünk így és hallgattam, ahogy Tyler nyugtató szavakat duruzsol a fülembe de lassacskán kezdtem lenyugodni és csak remélni tudtam, hogy James már eltűnt.
-Meg akarom nézni, hogy itt van-e még. - szinte suttogtam a szavakat.
Tyler lassan elengedett de arcomat kezei közé fogta és egy gyengéd puszilt lehelt ajkaimra, amitől kissé megremegtem.
-Biztos? - nézett komolyan szemeimbe.
Bólintottam, majd lassan az ajtó felé fordítottam a fejemet. Vettem egy mély levegőt.
-Elment.