11. fejezet

-Jó, hogy haza értél. - állt anya a lépcső tetején.
-Bocs, jól éreztük magunkat és elszaladt az idő. - mosolyogtam, miközben levettem a kabátom.
-Nem gond. Örülök. - mosolygását egy kopogás zavarta meg.
Zavartan néztem az ajtóra, mert fogalmam nem volt ki lehet az. Kinyitottam az ajtót, fel sem foghattam, hogy ki az, mert rögtön nekem esett, vagyis jobban mondva a számnak. Ledermedten álltam és tűrtem, hogy két erős kar szilárdan tartson és egy száj tapadjon az enyémre. Kellett néhány másodperc, hogy rájöjjek Tyler az. Egyik pillanatról a másikra ellazultam. Kezeimet tarkójára csúsztattam, szám kissé elnyílt és visszacsókoltam. Kezei megremegtek a derekamon és még szorosabban kezdett ölelni. Csókunk kétségbeesett de mégis nyugodt volt. Két percnél tovább viszont nem tartott.
-Na most már tökéletes az este. - suttogta, miközben a szemembe nézett.
Homlokát az enyémnek támasztotta, légzésem szaggatott volt, ami Őt egy mosolyra késztette. Kezei közé vette arcomat és egy gyengéd puszit lehet a számra.
-Jó éjt Megan. - suttogott még mindig.
Éppen indult volna én viszont kétségbeesetten markoltam meg pulcsiját, húztam magamhoz és öleltem meg. Éreztem, hogy egy könnycsepp folyik le arcomon, ezért mellkasába fúrtam arcomat. Ahogy kifújtam a visszatartott levegőt, egész testem remegni kezdett, mire Tyler nyugtatóan simogatni kezdte a hátam.
-Csss...semmi baj. - suttogta és erősen magához szorított.
Nem akartam elengedni Őt, nem csak akkor, abban a pillanatban, hanem soha. Tudtam, hogy össze kell szednem magam. Szipogtam kettőt, kissé elhúzódtam de kezemet mellkasán tartottam.
-Menj, nem akartalak vissza tartani, ne haragudj.
-Jól vagy? - fogta meg kezeimet.
Csak bólintottam.
-Holnap hívlak. - nyomott egy puszit a fejemre majd végleg elment.
Belül mérhetetlen boldogságot éreztem, csak azért voltam csalódott, mert elment. Viszont féltem. Féltem attól, hogy elveszítem, Őt is. Vettem egy mély lélegzetet, majd megfordultam de anyu már nem állt a lépcsőn. Felmásztam a szobámba, majd bementem a fürdőbe, hogy elmerüljek nyakig egy kád forró vízben. Számba haraptam, ahogy felidéztem csókunkat, az első csókunkat. Behunytam a szemem. Ahogy visszagondoltam az elmúlt délutánra rám tört a felismerés. Beleszerettem Tylerbe, és nem azért, mert már szeretet hiányom volt vagy mert jól esett, hogy valaki törődik velem. Nem. Saját magáért szerettem meg. Ahogy ezek a gondolatok szálltak a fejemben a hideg átjárta a testem. Összerezzenten, de ráfogtam a fáradtságra, ezért kimásztam a kádból, megtörölköztem és belebújtam a köntösömbe. Odaléptem a tükör elé, le akartam törölni róla a párát de akkor egy görbe vonal kezdett kirajzolódni a tükrön, mintha valaki egy s betűt írt volna rá. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett. A szöveg tovább íródott, mikor megvilágosodtam.
-Jaj ne, James. - szűkölve jött ki a hang a számon.
Távolabb mentem a tükörtől de a betűk folytatták a kirajzolódást.
-Anyu. - leheltem halkan. - Anyu! - kiáltottam.
Az írás egyre gyorsabb lett.
-Anyu, kérlek gyere már! Anyu! - sikítottam sírva.
A tükrön egy szót olvastam: Szeretlek.
Szólni sem tudtam, a levegő benn akadt, anyu pedig abban a pillanatban jött be a fürdőbe.
-Mi az, mi történt? - halálra rémült arccal nézett rám.
-A tükör. - zokogtam.
A fejem le volt hajtva így nem láttam mit csinált.
-Megan, mi van a tükörrel?
Felkaptam a fejem és az említett tárgyra néztem. Semmi nem volt rajta.
-Nem, nem, ez nem lehet. - kiáltottam. - Ott volt anyu, esküszöm.
Nem akartam elhinni, hogy így szórakozik velem. Hogy komolyan azt akarja, hogy mindenki hülyének nézzen. Nem tudtam eldönteni, hogy mi lehet a célja azzal, hogy megjelenik és folyton halálra rémiszt. Anyu letérdelt elém, mert közben a földre csuklottam.
-James.
-Már megint. - sóhajtotta maga elé. - Megyek felhívom Dr.Colemant.
-Mi? Minek? - visítottam.
-Megan, aggódom érted. A halott barátodról hallucinálsz. Ez nem normális.
Mielőtt felállhatott volna vissza húztam.
-Kérlek anyu ne hívd fel..nem bolondultam meg. - ismét rám tört a zokogás- - Csak...
-Csak?
-Hiányzik. - ha azt akartam, hogy anyu ne nézzen hülyének, akkor ki kellett találnom valamit. Bár sokat nem hazudtam.
-De ennyire? - láttam a szemében a sajnálatot.
Bólintottam.
-És Dr.Coleman? Ő nem segít?
-Nem. Csak rosszabb, mert mikor nem gondolok rá, akkor Ő felhozza és csak rosszabb. Én már nem akarok Dr.Coleman-hez járni.
-De ezt miért nem mondtad el?
-Mert annyira oda vagytok érte apuval.
-De csak,mert azt hittük, hogy neked jobb és, hogy segít. - simogatta meg a fejem.
Egy darabig csendben voltunk.
-És Tyler? Azt hittem mióta megismerted azóta könnyebb neked és, hogy nem gondolsz annyit Jamesre. Reméltem, hogy kezded kicsit elfelejteni Őt.
-Anya. - néztem komolyan szemébe. - Jöhet akármilyen fiú az életembe, Jamest soha nem fogom elfelejteni és ezt te is tudod. Soha nem fogom elfelejteni, hogy miattam halt meg. - ismét rázendítettem a sírásra.
-Tessék? - nézett rám hitetlenkedve. - Nem a te hibád, édesem.
-De igen. - mondtam kicsivel hangosabban. - Ha engedek neki, hogy szombaton menjünk el inkább, akkor pénteken nem történik meg ez az egész. Még most is élne, érted? Én öltem meg Őt. - kiáltottam.
Mióta James meghalt azóta éreztem ezt, de csak most mondtam ki először.
-Nézz rám! - utasított. - Nem a te hibád, rendben? Ez ugyanúgy megtörténhetett volna szombaton is.
-Nem, nem történt volna meg. - sírtam tovább.
Ismét néma csend következett, amiért én kimondhatatlanul hálás voltam anyunak.
-Aludhatok ma veled? - kérdeztem.
-Hát persze, hogy aludhatsz.
Még mindig remegtem. Felvettem a pizsamámat és átmentem anyuhoz.
-Olyan sokszor kívánom, hogy bár ne emlékeznék az elmúlt három évemre. - suttogtam. - Aztán rájövök, hogy akkor rá sem emlékeznék az viszont sokkal rosszabb lenne.
-Tudod hova szoktam járni hétvégente? - meglepett a kérdés.
-Hová?
-James szüleihez. - csend. - Csak azért nem mondtam el, mert tudtam, hogy velem akarnál jönni és tudtam, hogy utána csak szenvednél.
Összeszorítottam a szemeimet, hogy ne sírjak.
-Hogy vannak? - James temetése óta nem találkoztam velük.
-Jól, már amennyire lehet. Bár még mindig rossz nekik de próbálják elfogadni. Téged is szoktak kérdezni, hogy hogy vagy.
-Uhum. - nem akartam beszélni.
-Na jó mindegy. Nem gyötörlek tovább. Aludjunk, jó éjt szívem.
-Jó éjt anya.

x x x

-Ma is megyek Amandáékhoz. Szeretnél velem jönni? - tette fel hirtelen a kérdést anyu miközben a kanapén ültünk reggel.
Egyből szerettem volna rávágni, hogy igen és normális esetben meg is tettem volna. Viszont volt az a zavaró tény, hogy láttam Jamest. Ennek ellenére mégis menni akartam.
-Igen. - válaszoltan végül némi idegességgel hangomban.
-Akkor készülj, mert nem sokára indulunk.
Bólintottam, felmentem a szobámba és miközben öltöztem azon gondolkodtam, hogy vajon milyen lesz. Milyen lesz találkozni James szüleivel így, majd két év után. Milyen lesz elmenni arra a helyre, ahol elkezdődött az egész kapcsolatunk. Magamra kaptam egy egyszerű farmert és egy fekete hosszú ujjú felsőt. A hajamat összefogtam és már készen is voltam.
-Mehetünk.

-Megan? - nézett rám Amanda és mintha könnyes lett volna a szeme. - Óh drágám, annyira örülök, hogy eljöttél. - ölelt magához.
Azonnal visszaöleltem. Az első darab Jamesből. Könnyek szöktek a szemembe, de nem akartam sírni.
-Gyertek, üljetek le! - bementünk a nappaliba.
A nappaliba, ahol először megcsókolt, ahol először beszélgettünk. Annyira fura érzés töltött el, azt hiszem ezt nevezik hiányérzetnek. Ahogy leültem a kanapéra, elszorult a szívem, ahogy visszaemlékeztem a péntek délutánokra, mikor összebújva néztünk unalmasabbnál unalmasabb filmeket.
-Hogy vagy Megan? - fordult felém. - Olyan szép lány lettél, persze már akkor is az voltál, mikor utoljára láttalak de akkor még szinte kislány voltál. Most viszont kész nő vagy.
-Köszönöm. - annyira nem figyeltem, hogy mit mond, mert az emlékek sorban törtek rám.
Amikor szórakoztunk és felvett a nyakába majd táncolni kezdtünk de végül hanyatt estünk. Amikor sütöttünk, de rajtunk több liszt volt, mint a tálban.
-Felmehetek a szobájába? - anyut és Amandát is meglepte a kérdésem.
-Persze, menj csak.
Remegő lábakkal mentem fel a lépcsőn. Mikor elértem az ajtajához csak álltam és bámultam. Féltem attól, hogy mit fogok érezni. Tudtam, hogy ott lesznek a közös képeink, a holmijai...minden ami Ő volt. Kezemet lassan a kilincsre tettem, lenyomtam majd beléptem. Megszédültem, ahogy álltam a szobában. A szoba rendetlensége arról árulkodott, hogy a szülei nem nyúltak semmihez azóta. A kis szoba, ami régebben melegséget árasztott most hűvösen, elhagyatottan állt. A régi jellegzetes, édes illat pedig nem csapott meg, mint régen. Azt asztalához mentem ahol házik, telefonszámok és programok voltak. Végig simítottam a szék háttámláján majd átsétáltam a szekrényéhez. Az egyik ajtaja nyitva volt, a földön pedig néhány ruhadarab volt. A könnyek marták a szememet, ahogy rájöttem, hogy ezeket akkor hagyta így, mikor hozzám készült. Leguggoltam és felvettem az egyik pulcsiját és magamhoz szorítottam. Az ágyához léptem, ahol a fal tele volt képekkel. A legtöbb képen ketten voltunk. Már nem tudtam vissza tartani könnyeimet, így azok patakokban folytak le arcomon. Leszedtem a kedvenc képünket és azt is magamhoz szorítottam. Leültem az ágyra, amin csak a párnája volt, mivel már a takarója nálam volt. A párnát az ölembe tettem, a pulóvert tovább szorongattam és a képet néztem, amit halványan láttam a könnyeimtől.
-Annyira hiányzol. - suttogtam. - De megrémiszt, mikor látlak.
Nem tudom mennyi ideje ülhettem ott sírva, mikor kopogtak az ajtón. Nem tudtam megszólalni, de Amanda és anyu bejöttek. Mindketten sajnálattal néztek rám, de láttam, ahogy Amanda arcán egy könnycsepp folyik végig. Leült mellém az ágyra és a képet nézte.
-Nagyon szép pár voltatok. - mondta halkan. - És nagyon szeretett téged, mindennél jobban, ugye tudod?
Csak bólintottam majd végig simítottam az arcát a képen.
-Biztos vagyok benne, hogy még most is nagyon szeret. - hallottam, ahogy elcsuklik a hangja.
-Hiányzik. - sírtam.
Magához ölelt.
-Tudom, nekünk is nagyon hiányzik, de meg kell tanulunk élni nélküle. Nem lehetünk szomorúak örökké. Elhiheted, hogy mennyire fáj ezt mondanom, hisz a gyerekem, de tudom, hogy Ő sem akarná, hogy egész életünkben szenvedjünk.
Eszembe jutott az az egy mondat, amit mindig akkor mondott, mikor szomorú voltam.: ,,Akkor is mosolyogj, ha szomorú vagy, mert mikor mosolyogsz akkor vagy a legszebb."
-Elhiszem, hogy hiányzik neked, hiszen csak Ő volt az első szerelmed, de meg kell tanulnod, hogy az élet megy tovább. Nem szabad egy pontot leragadni. Ő sem akarna szomorúnak látni téged.
Annyira szégyelltem magam, hogy Amanda vigasztalt engem, miközben Ő a fiát vesztette el.
-Ezeket még megkaphatom? - néztem a képre és a pulcsira.
-Persze vidd csak. Nekünk itt marad az egész szobája, neked pedig maradjanak meg ezek. - mosolygott könnyes szemekkel.
-Köszönöm Amanda. Nagyon sokat jelent ez nekem.
Hazafelé a kocsiban szótlanul ültem, majd ez otthon sem változott. A pulcsijában ültem és a képünket néztem ahol még tökéletes volt az életem. Jobban mondva, a mi életünk.