8. fejezet

-Mesélj nekem! - mosolygott Dr.Coleman.
-Nem történik semmi. - hazudtam.
Nem akartam elmondani neki, hogy mi történt, mert tuti, hogy bolondnak nézett volna.
-Semmi sem történik? - nézett rám meglepetten. - Suli? Barátok?
-A suli unalmas, barátaim pedig még mindig nincsenek.
-Hát oké.
-Dr.Coleman muszáj most beszélgetnünk? Nincs kedvem hozzá és nem is érzem magam jól.
Sóhajtott egy nagyot majd lecsukta a szemét.
-Aggódom érted Megan, mostanában nagyon kedvtelen vagy.
-Eddig is az voltam.
-De az eddiginél kedvtelenebb, így értettem. Biztos minden rendben?
-Igen, de mehetek? - türelmetlen voltam és három percnél többet nem akartam tovább eltölteni az irodában.
-Igen Megan, mehetsz. - sóhajtott ismét.
-Köszönöm.
Gyorsan magamra vettem a kabátomat és szinte kirohantam a helyiségből.
Délután fél öt volt. Betettem a zenét a fülembe és elindultam haza. Amióta James feldúlta a szobámat azóta nem jelent meg. Azóta szinte semmit nem beszéltem anyával, Tylerrel sem találkoztunk. Azóta az este óta rettegek. Félek a saját szobámban, főleg ha sötét van. A másik dolog, ami aggasztott az az volt, hogy már megint jó ideje nem beszéltem apuval. Igaz, hogy én viselkedtem irtó gyerekesen a legutóbbi találkozásunkkor, de mégis haragudtam rá, hogy elmondta Lucynak mi történt velem. Néhány méterre voltam a háztól, mikor megláttam apu kocsiját a ház előtt parkolni. "Micsoda véletlen." - gondoltam magamban
-Sziasztok. - köszöntem nekik, mikor beléptem.
-Szia. - mosolyogtak, de látszott rajtuk, hogy megzavartam őket a beszélgetésben, aminek a témája valószínűleg én voltam.
-Azt hittem később jössz. - nézett rám anyu.
-Megzavartam valamit? - húztam fel a szemöldököm.
-Nem, dehogy.
-Apu, te?
-Gondoltam átjövök, hogy kicsit beszélgessünk, de nem tudtam, hogy a dokinál vagy.
-Hát most már itt vagyok. - tártam szét karjaimat.
-Még valamit megbeszélek édesanyáddal, rendben?
-Szobámban leszek.
Felmentem és átöltöztem, közben pedig végig azon járt az agyam, hogy vajon miről vagy inkább kiről beszélgethettek; volt egy tippem. Nem szép dolog, de hallgatózni kezdtem.
-Tehát azt mondod furcsán viselkedik? - hallottam apu hangját.
-Igen. Múltkor csak hatalmas zajokat hallottam a szobájából és hogy sikítozik. Felmentem hozzá. Az egész szobba fel volt dúlva, Ő pedig ájultan feküdt az ágyán. Mikor felébredt és megkérdeztem, mi történt azt mondta James volt.
Annyira tudtam.
-James? - hitetlenkedő volt apu hangja.
-Igen, azt mondta, hogy már napok óta látja Őt.
-Hú. Ennyi idő után? Ennek nem akkor kellett volna lemennie, mikor James meghalt?
-De. Mostanra már ott kéne tartania, hogy kiheveri nem ott, hogy elkezdi látni Őt. Pont ezért aggódom érte.
Nem akartam hinni a fülemnek, hogy kibeszélnek. Ráadásul most már apu is komplett idiótának nézett.
-Felmegyek hozzá. Beszélek vele.
-Ne mond el neki, hogy elmondtam. - hallottam még kétségbeesett hangját anyunak.
Igen, tipikus anyu. Sosem akarja felvállalni a tetti következményét. Gyorsan az ágyamba másztam és elterültem pont időben mert kopogást hallottam.
-Gyere. - próbáltam hangomban leplezni az idegességet.
-Ugye nem zavarok?
Válaszként csak megráztam a fejem.
-Miről szeretnél beszélni? - tértem a lényegre.
-Először is. - ült le az ágyam szélére. - Bocsánatot szeretnék kérni a múltkoriért. Igazad volt, nem kellett volna Lucynak elmondanom. - helyeslően bólogattam. - Vagy legalább szólnom kellett volna neki, hogy ne hozza fel előtted.
-Ja, kellett volna. - gondolkoztam. - Én is túl reagáltam.
-Teljes érthető volt a reakciód.
Egy darabig csendben ültünk, mikor megint megszólalt.
-És minden rendben mostanában? Jársz rendesen Dr.Coleman-hez?
-Igen, megvagyok és megint igen.
-Biztos? - húzta fel a szemöldökét.
-Persze. - ha arra várt, hogy felhozzam neki a "látomásaimat" akkor elég rossz úton haladt.
-Sokat gondolsz Jamesre?
-Igen. - nem akartam erről beszélni.
-Álmodni szoktál még vele?
Ez ugye nem komoly?!
-Apu. - lehunytam a szemem. - Egy. Tudod, hogy nem szeretek Jamestől beszélni. Kettő, elég az, amikor a doki faggat. Három, éppen most jöttem tőle és bőven elég volt abból a beszélgetésből szóval..légyszíves.
-Oké, ne haragudj. - kínos csend. - És ki ez a Tyler?
Tágra nyílt szemekkel néztem rá. Anyu róla is beszélt neki, remek.
-Csak egy barát. - füllentettem. Tudtam, hogy Tyler már több, mint csak egy barát...legalább is számomra biztosan.
-Igen?
Bólintottam.
-Örülök. Ideje volt barátokat szerezned.
-Igen.
Zavartan az órájára pillantott.
-Mennem kell, majd felhívlak.
"Ha ilyenekről akarsz csevegni, akkor inkább ne tedd." - gondoltam magamban.
-Rendben. Szia apu.
-Szia Manó. - megpuszilta a fejem búbját, majd kiment a szobámból.
Zavartan ültem az ágyamon, ideges voltam. Nem normális az, hogy látom a halott barátomat. De tudtam, hogy itt nem csak arról van szó, hogy az agyam szórakozik. James tényleg kísértett engem. Tényleg ott van, amikor látom és tényleg feldúlta a szobámat. Az eltört váza is árulkodik róla, ami a kukámban hevert. Lecsuktam a szemem és próbáltam kitisztítani a fejem. Nagyon nem ment.
Kinyitottam a szemem, James meg ott ült az ágyamnál. De nem ijedtem meg tőle.
-Miért vagy itt? - kérdeztem halkan.
-Megígértem, emlékszel?
Bólintottam.
-De félek.
-Mitől?
-Nem tudom. - lehajtottam a fejem.
-Ne félj. Nem bántalak. - mosolygott. - Soha nem bántanálak.
Mellém ült és felemelte a fejem, hogy ránézzek. Abban a pillanatban felébredtem. Izzadtan és remegve ültem fel. Annyira valóságos volt az álmom, hogy az már félelmetes volt. Beletúrtam a hajamba, becsuktam a szemem és vettem egy mély levegőt majd bementem a fürdőbe, hogy lezuhanyozzak. Hiába folyt rajtam végig a forró víz, vacogtam. Már vagy fél órája folyattam a vizet magamra, mikor kopogtak. Ijedten az ajtó felé fordultam.
-Ki az?
-Én vagyok. - halottam anyu hangját. - Tyler itt van.