7. fejezet

Ismét egy unalmas napon voltam túl és egyedül kuksoltam a szobámban, mikor hallottam, hogy csengetnek. Sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az, de valahogy nem is érdekelt. Ismét elmerültem a kedvenc könyvembe, a "Forgotten"-be. Annyira irigyeltem Londont. Olyan jó lenne néha elfelejteni, hogy mi történt velem életem során. 
-Megan, téged keresnek. - szakított ki az olvasásból anyu. 
-Engem? Ki? - nagyon meglepődtem, de letettem a könyvet és kikászálódtam a szobámból. 
A szobám ajtajából pont a bejárati ajtóra láttam, így rálátást kaptam arra, hogy Tyler topog az ajtóban. 
-Tyler? - szólaltam meglepetten, mire Ő rám nézett. 
Ellenállhatatlan mosolya jelent meg az arcán, ami engem is arra késztetett, hogy mosolyogjak. Leszaladtam a lépcsőn - bár magam sem tudom miért - és egyenes karjai között landoltam. Biztonságban éreztem magam. 
-Szia. - duruzsolta hajamba majd elhúzódott kicsit. 
Egyikünk sem tudta mire vélni a hatalmas érzelem kitörésemet, de nem zavartattuk magunkat. 
-Szia. - kicsit zavarba jöttem, ezért a földet kezdtem el bámulni. - Hogy hogy itt vagy? 
-Látni akartalak. - a szívem hatalmasat dobbant. Mióta James meghalt, azt hiszem azóta nem éreztem ilyet. 
-Öhm, felmegyünk? - néztem a szobám ajtajára. 
-Igen, amúgy is szerettem volna mondani valamit. 
Elindultunk a szobámba, de mielőtt bezártuk volna az ajtót, anyu utánunk szólt. 
-Megan, ha bármi kell akkor szóljatok. 
-Anyu! Megleszünk. - szóltam vissza majd magunkra zártam az ajtót. 
Leültünk az ágyra és csak zavartan pillantottuk egymásra. 
-Na jó belekezdek. - szólalt meg hirtelen. - Ha a bátyám nem papol nekem egy sort, nem jöttem volna ide. De csak, azért mert nem lett volna bátorságom hozzá. - sóhajtott egyet én pedig türelmesen vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. - Tehát, mikor odamentem hozzád a kávézóban, akkor csak annyi volt a fejemben, hogy ott egy szép lány egyedül és, hogy beszélgetni szeretnék vele. Aztán mikor csak úgy elrohantál nem tudtam, mi van. Attól féltem, hogy valami olyat mondtam neked, ezért inkább úgy döntöttél elmenekülsz. - visszaemlékeztem az első találkozásunkra és, hogy az volt az első alkalom, mikor láttam Jamest. - Utána minden délután ott ültem abban a reményben, hogy megint találkozunk; és te megint jöttél. Egyszer sem beszélgettünk sokat, de azok a kis beszélgetések is nagyon sokat jelentenek nekem. És...jesszus mit dumálok itt mellé?! - zavartan a hajába túrt. Hevesen dobogó szívvel vártam a folytatást. - Semmi és senki másra nem tudok gondolni, csak rád. És velem még soha nem volt ilyen, szóval nem tudom mit kezdjek ezzel az érzéssel. - megállt. Mintha arra várt volna, hogy mondjak valamit de a szavak nem jöttek. - Nem tudom mi az oka annak, hogy rosszul leszel és elszaladsz valahányszor csak találkozunk, de remélem, hogy nem miattam van. 
Válaszul csak megráztam a fejem, mert még mindig nem tudtam megszólalni. 
-Azt hiszem ennyi. - fújta ki a levegőt. 
-Valahogy én is így érzek.. azt ... hiszem. - akaratom ellenére csúsztak ki a szavak a számon. 
-Komolyan? - meglepett volt, de látszott rajta, hogy örült és, hogy megkönnyebbült. 
Csak bólintani tudtam, mert a szavak ismét megakadtak. Most viszont azért, mert James ott állt az ajtómban. Arca szomorú volt, a szívem pedig elszorult. De nem akadhattam ki. Nem, most nem, mikor Tyler elmondta, mit érez. 
-Ne haragudj, ki kell mennem. Mindjárt jövök. - felálltam az ágyról és gyorsan kimentem a fürdőmbe. Leültem a földre és térdeimre hajtottam a fejem. 
-Ne csináld ezt! Állj le! Tyler ott van kint, te meg itt szerencsétlenkedsz. - korholtam magam. 
Pár percig még nyugtattam magam majd, hogy tartsam a látszatot lehúztam a wc-t. Megmostam az arcom, hogy kicsit felfrissítsem magam, megtöröltem majd vissza mentem Tylerhez, aki még mindig az ágyamon ült. 
-Bocs. - körülnéztem, James már eltűnt. 
-Hát igazából csak ezt akartam. Most megyek, mert a bátyám ma jött haza és három nap múlva megy vissza. Szóval..érted. - zavarban volt, mert a tarkóját vakargatta. Ezt már megfigyeltem. 
-Persze, menj csak. - mosolyogtam. 
-Oké, köszi. - viszonozta. 
-Lekísérlek- 
Az ajtóban megöleltük még egyszer egymást, a hajamba puszilt.
-Majd találkozunk. - mosolygott majd kilépett az ajtón és elhajtott a kocsijával. 
-Nagyon helyes ez a fiú. - lépett ki anya a konyhából, miután bezártam az ajtót. 
-Igen, az. - tömören válaszoltam majd felmentem a szobámba és a naplómat kezdtem írni. 

2012.03.31. (szombat)
James megjelent ma, újra. Pedig nem is voltam a kávézóban. Nem értem. 
Ma egy elég meglepő dologban volt részem. Tyler átjött váratlanul átjött hozzánk és elmondta, hogy folyton csak rám gondol. A furcsa az volt, hogy ahogy elmondta a dolgokat boldogság töltött el. Örültem annak, hogy így érez. Azt hiszem én is így érzek. 

Ebben a pillanatban a könyveim sorban hulltak le a polcokról, a lámpa pislákolni kezdett, a lapok az asztalomról pedig felrepültek, mintha a szél fújta volna őket. Ijedten ültem fel az ágyon és néztem körbe, hogy mi folyik. A hatalmas kavalkádban Jamest pillantottam meg, aki idegesen de mégis szomorúan nézett rám. 
-Mi történik? - motyogtam, miközben az ágyam végébe húzódtam. 
Az egyik váza felrepült és a falnak csapódott, mire belőlem egy nagy sikoly tört ki. 
-Hagyd abba! - sikítottam de továbbra sem szűnt semmi. 
A tárgyak sorban repültek fel és ütköztek a falnak. Már tudtam, hogy nem az elmém játszik velem. Komolyan ott volt előttem James, kísértett engem. 
-Menj el! Kérlek, kérlek! - torkom szakadtából sikítottam. Sírtam és már az ájulás határán voltam. - James, kérlek. - nyögtem még egyszer majd elsötétült minden.

-Megan! Úristen Megan! - anya szólítgatott és rázott. 
Tompa volt az agyam, fáradt voltam és nehezemre esett kinyitni a szemem. 
-Kicsim! - még egyet rázott rajtam mire már kinyitottam a szemem. - Hál' Istennek! 
Magához szorított én pedig zavartan pillantottam körbe a szobában mert fogalmam nem volt róla, hogy mi történt. Majd mikor megláttam a felfordulást minden beugrott. Keserves sírásba kezdtem. 
-Nyugodj meg szépen és mondd el, hogy mi történt. Oké? - biztatott. 
Csuklottam a sírástól és így meg sem tudtam szólalni. 
-Megan. Valami itt nagyon nem jó. Próbáld abba hagyni a sírást és elmondani, hogy mi folyik. 
-James. - ahogy kimondtam a nevet a hideg átjárta a testem. 
-James? Mi van vele Megan? 
-Ő volt. Ő csinálta ezt! - megtaláltam a hangom és már szinte kiabáltam. 
-Megan, ne szórakozz! - kemény volt a hangja. 
-Anyu, nem szórakozom. Komolyan Ő volt. Már hetek óta látom, most is csak úgy megjelent és feldúlt mindent. - őrülten hangzott a dolog tudtam, de ez volt az igazság. 
-Ez nagyon nem vicces. 
-De nem viccelek, értsd már meg! - kiabáltam vele miközben könnyeim megállás nélkül folytak. 
Abban reménykedtem, hogy anyu bízik bennem annyira, hogy elhiggye amit mondok. Kifújta a levegőt majd felállt mellőlem. 
-Szedd rendbe a szobát.!
Nem hitt nekem. Egyedül kellett megoldanom.