7. fejezet

Ismét egy unalmas napon voltam túl és egyedül kuksoltam a szobámban, mikor hallottam, hogy csengetnek. Sejtelmem sem volt, hogy ki lehet az, de valahogy nem is érdekelt. Ismét elmerültem a kedvenc könyvembe, a "Forgotten"-be. Annyira irigyeltem Londont. Olyan jó lenne néha elfelejteni, hogy mi történt velem életem során. 
-Megan, téged keresnek. - szakított ki az olvasásból anyu. 
-Engem? Ki? - nagyon meglepődtem, de letettem a könyvet és kikászálódtam a szobámból. 
A szobám ajtajából pont a bejárati ajtóra láttam, így rálátást kaptam arra, hogy Tyler topog az ajtóban. 
-Tyler? - szólaltam meglepetten, mire Ő rám nézett. 
Ellenállhatatlan mosolya jelent meg az arcán, ami engem is arra késztetett, hogy mosolyogjak. Leszaladtam a lépcsőn - bár magam sem tudom miért - és egyenes karjai között landoltam. Biztonságban éreztem magam. 
-Szia. - duruzsolta hajamba majd elhúzódott kicsit. 
Egyikünk sem tudta mire vélni a hatalmas érzelem kitörésemet, de nem zavartattuk magunkat. 
-Szia. - kicsit zavarba jöttem, ezért a földet kezdtem el bámulni. - Hogy hogy itt vagy? 
-Látni akartalak. - a szívem hatalmasat dobbant. Mióta James meghalt, azt hiszem azóta nem éreztem ilyet. 
-Öhm, felmegyünk? - néztem a szobám ajtajára. 
-Igen, amúgy is szerettem volna mondani valamit. 
Elindultunk a szobámba, de mielőtt bezártuk volna az ajtót, anyu utánunk szólt. 
-Megan, ha bármi kell akkor szóljatok. 
-Anyu! Megleszünk. - szóltam vissza majd magunkra zártam az ajtót. 
Leültünk az ágyra és csak zavartan pillantottuk egymásra. 
-Na jó belekezdek. - szólalt meg hirtelen. - Ha a bátyám nem papol nekem egy sort, nem jöttem volna ide. De csak, azért mert nem lett volna bátorságom hozzá. - sóhajtott egyet én pedig türelmesen vártam, hogy mi fog kisülni az egészből. - Tehát, mikor odamentem hozzád a kávézóban, akkor csak annyi volt a fejemben, hogy ott egy szép lány egyedül és, hogy beszélgetni szeretnék vele. Aztán mikor csak úgy elrohantál nem tudtam, mi van. Attól féltem, hogy valami olyat mondtam neked, ezért inkább úgy döntöttél elmenekülsz. - visszaemlékeztem az első találkozásunkra és, hogy az volt az első alkalom, mikor láttam Jamest. - Utána minden délután ott ültem abban a reményben, hogy megint találkozunk; és te megint jöttél. Egyszer sem beszélgettünk sokat, de azok a kis beszélgetések is nagyon sokat jelentenek nekem. És...jesszus mit dumálok itt mellé?! - zavartan a hajába túrt. Hevesen dobogó szívvel vártam a folytatást. - Semmi és senki másra nem tudok gondolni, csak rád. És velem még soha nem volt ilyen, szóval nem tudom mit kezdjek ezzel az érzéssel. - megállt. Mintha arra várt volna, hogy mondjak valamit de a szavak nem jöttek. - Nem tudom mi az oka annak, hogy rosszul leszel és elszaladsz valahányszor csak találkozunk, de remélem, hogy nem miattam van. 
Válaszul csak megráztam a fejem, mert még mindig nem tudtam megszólalni. 
-Azt hiszem ennyi. - fújta ki a levegőt. 
-Valahogy én is így érzek.. azt ... hiszem. - akaratom ellenére csúsztak ki a szavak a számon. 
-Komolyan? - meglepett volt, de látszott rajta, hogy örült és, hogy megkönnyebbült. 
Csak bólintani tudtam, mert a szavak ismét megakadtak. Most viszont azért, mert James ott állt az ajtómban. Arca szomorú volt, a szívem pedig elszorult. De nem akadhattam ki. Nem, most nem, mikor Tyler elmondta, mit érez. 
-Ne haragudj, ki kell mennem. Mindjárt jövök. - felálltam az ágyról és gyorsan kimentem a fürdőmbe. Leültem a földre és térdeimre hajtottam a fejem. 
-Ne csináld ezt! Állj le! Tyler ott van kint, te meg itt szerencsétlenkedsz. - korholtam magam. 
Pár percig még nyugtattam magam majd, hogy tartsam a látszatot lehúztam a wc-t. Megmostam az arcom, hogy kicsit felfrissítsem magam, megtöröltem majd vissza mentem Tylerhez, aki még mindig az ágyamon ült. 
-Bocs. - körülnéztem, James már eltűnt. 
-Hát igazából csak ezt akartam. Most megyek, mert a bátyám ma jött haza és három nap múlva megy vissza. Szóval..érted. - zavarban volt, mert a tarkóját vakargatta. Ezt már megfigyeltem. 
-Persze, menj csak. - mosolyogtam. 
-Oké, köszi. - viszonozta. 
-Lekísérlek- 
Az ajtóban megöleltük még egyszer egymást, a hajamba puszilt.
-Majd találkozunk. - mosolygott majd kilépett az ajtón és elhajtott a kocsijával. 
-Nagyon helyes ez a fiú. - lépett ki anya a konyhából, miután bezártam az ajtót. 
-Igen, az. - tömören válaszoltam majd felmentem a szobámba és a naplómat kezdtem írni. 

2012.03.31. (szombat)
James megjelent ma, újra. Pedig nem is voltam a kávézóban. Nem értem. 
Ma egy elég meglepő dologban volt részem. Tyler átjött váratlanul átjött hozzánk és elmondta, hogy folyton csak rám gondol. A furcsa az volt, hogy ahogy elmondta a dolgokat boldogság töltött el. Örültem annak, hogy így érez. Azt hiszem én is így érzek. 

Ebben a pillanatban a könyveim sorban hulltak le a polcokról, a lámpa pislákolni kezdett, a lapok az asztalomról pedig felrepültek, mintha a szél fújta volna őket. Ijedten ültem fel az ágyon és néztem körbe, hogy mi folyik. A hatalmas kavalkádban Jamest pillantottam meg, aki idegesen de mégis szomorúan nézett rám. 
-Mi történik? - motyogtam, miközben az ágyam végébe húzódtam. 
Az egyik váza felrepült és a falnak csapódott, mire belőlem egy nagy sikoly tört ki. 
-Hagyd abba! - sikítottam de továbbra sem szűnt semmi. 
A tárgyak sorban repültek fel és ütköztek a falnak. Már tudtam, hogy nem az elmém játszik velem. Komolyan ott volt előttem James, kísértett engem. 
-Menj el! Kérlek, kérlek! - torkom szakadtából sikítottam. Sírtam és már az ájulás határán voltam. - James, kérlek. - nyögtem még egyszer majd elsötétült minden.

-Megan! Úristen Megan! - anya szólítgatott és rázott. 
Tompa volt az agyam, fáradt voltam és nehezemre esett kinyitni a szemem. 
-Kicsim! - még egyet rázott rajtam mire már kinyitottam a szemem. - Hál' Istennek! 
Magához szorított én pedig zavartan pillantottam körbe a szobában mert fogalmam nem volt róla, hogy mi történt. Majd mikor megláttam a felfordulást minden beugrott. Keserves sírásba kezdtem. 
-Nyugodj meg szépen és mondd el, hogy mi történt. Oké? - biztatott. 
Csuklottam a sírástól és így meg sem tudtam szólalni. 
-Megan. Valami itt nagyon nem jó. Próbáld abba hagyni a sírást és elmondani, hogy mi folyik. 
-James. - ahogy kimondtam a nevet a hideg átjárta a testem. 
-James? Mi van vele Megan? 
-Ő volt. Ő csinálta ezt! - megtaláltam a hangom és már szinte kiabáltam. 
-Megan, ne szórakozz! - kemény volt a hangja. 
-Anyu, nem szórakozom. Komolyan Ő volt. Már hetek óta látom, most is csak úgy megjelent és feldúlt mindent. - őrülten hangzott a dolog tudtam, de ez volt az igazság. 
-Ez nagyon nem vicces. 
-De nem viccelek, értsd már meg! - kiabáltam vele miközben könnyeim megállás nélkül folytak. 
Abban reménykedtem, hogy anyu bízik bennem annyira, hogy elhiggye amit mondok. Kifújta a levegőt majd felállt mellőlem. 
-Szedd rendbe a szobát.!
Nem hitt nekem. Egyedül kellett megoldanom.  

6. fejezet

(Tyler szemszöge)


Mióta megismertem Megant, azóta egy dalt sem írtam, pedig folyton próbálkozom. A rímek helyek viszont csak Megan járt az eszembe. A gáz az, hogy nem tudom mit érzek. Vagyis persze sok mindent nem érezhetek, mivel csak kétszer találkoztunk. De úgy érzem elindult valami..bennem legalábbis biztos. Néha olyan furán viselkedik mikor velem van. Miattam van talán? Vajon Ő érez valamit? Nem tudom. 
-Tyler, menjünk már! - sipított a húgom, Su. 
-Mindjárt. - kiáltottam neki vissza fáradtan. 
Alig vártam már, hogy átköltözhessek a saját lakásomba és, hogy ne aggassák rám mindig a húgaimat. 
-Tyler! 
-Megyek már! - kissé kezdtem ideges lenni. 
Felvettem a kabátomat és lerobogtam az emeletről. 
-Na végre! - emelte égnek szemét Su, majd elindult. Ma éppen az egyik barátnőjéhez kell elvinnem. Igazából jó volt a kapcsolatom a húgaimmal, csak néha elég kiborítóan tudtak viselkedni. Főleg Su, aki már a tini kor elején jár és most jön rá, hogy joga van hisztizni és kényeskedni mindenért. Beültem a kocsimba, Su bepattant a hátsó ülésre és indultunk is. Egyikünk sem szólt semmit. Ő néha elkezdett dúdolgatni, amire én dobolni kezdtem a kormányon, így egy kisebb zene féleség jött össze. Zenész család vagyunk. A húgaim hegedülnek, én zongorázok és gitározok a bátyám pedig dobol. Anyuék számára pedig nincs olyan hangszer, amit ne tudnának megszólaltani. Ennek tetejében még mindannyian énekelünk is. Így, ha valamelyikünkből valami zene "jött" a többiek sem tudták megállni, hogy ne csatlakozzanak be.
Odaértünk a barátnőjéhez, adott egy puszit az arcomra, majd mielőtt kiszállt még megszólalt. 
-Kilencre gyere értem. 
-Ma Mark jön érted. - világosítottam fel. - Nem tudtad? 
-Mark ma jön haza? - nézett rám meglepetten. 
-Neked nem mondták anyuék?
Mark, a huszonkét éves egyetemista bátyánk, aki három havonta jár haza Londonból. 
Nem. 
-Oh, akkor lehet meglepetés lett volna. Na mindegy, bocs húgi. 
-Akkor már tényleg mindegy. - húzta el a száját, majd sunyin vigyorogni kezdett. - Majd úgy teszek, mintha meglepődnék. - vihogott. 
-Kösz. - nevettem. 
Kimászott a kocsiból és berohant a házba. Sebessége tettem az autót és elindultam haza. Háromnegyed négy volt. A bátyámat pedig négyre vártuk haza tehát még volt negyed órám. Megállapodtunk, hogy beszélgetünk ma egy normálisat, mert már elég rég folyt le köztünk egy normális beszélgetés. Bár Markot ismerve nem tudom, hogy a "normális beszélgetés" szóba jöhet-e. 
-Csá tesó! - öleltem meg, mikor beléptem a házba. 
-El sem hiszed milyen jó az itthoni levegő. Abban a rohadt városban állandóan esik az eső. - akárhányszor haza jött ezt előadta. 
Hanyatt vágta magát a kanapén és a kezében lévő hagymás-tejfölös chipset kezdte enni. 
-Mondtuk neked, hogy ne menj Londonba, de beszélhet neked az ember. - nevettem. 
-De tesó, olyan jók a brit nők. - pattant fel. 
-Cseszheted, ha a segged meg befagy. - nevettem fel, mire Ő vállon boxolt. 
-De legalább van, aki felmelegíti. - vigyorgott. 
A fejemet ingattam. Mark mindig is az a fiú volt, akinek csak az volt a lényeg, hogy lány legyen. Nem számított, hogy meddig tartott, vagy meddig nem. Csak legyen. 
-Te is foghatnál magadnak valakit. Tizenkilenc vagy haver. Nem hiányzik? - kiabált utánam, miközben átmentem a konyhába. 
-Mark, nem mindenki olyan, mint te. 
-Tyler viccelsz? - szaladt be hozzám. - Te pont olyan vagy, mint én. 
Oké, egy pár hónappal ezelőtt tényleg én is ilyen voltam, de rájöttem, hogy semmi értelme az egésznek. Persze, sok csajt megkaptam, de az nem volt élet. 
-Már nem. - vigyorogtam. - Neked is jobb lenne leállni. Túl vagy a húszon, már meg kéne állapodnod.
-De hát olyan jók az egyetemista csajok. 
Megállapítottam, hogy három hónap alatt Mark semmit sem változott. 
-De most komolyan. Nincs semmi csaj? 
Eszembe jutott Megan. De Ő nem az a lány, akivel szórakozni lehet. 
-Hát éppen van egy. - az az ember, akivel ilyeneket bármikor megbeszélhetek kétségkívül a bátyám volt. 
-Na mesélj a nagy tesónak. - vigyorgott. 
-A kávézóban ismertem meg és egyenlőre még csak ott találkoztunk. 
-És jó nő? 
-Mark! . szóltam rá. Nem akartam, hogy új beszéljen róla, mint a többi lányról, akivel játszadozik. 
De végülis, ahogy belegondoltam; Megan gyönyörű. 
-Elég szép. 
-Vagyis jó nő?
-Jesszus haver. - nevettem fel. 
-És együtt vagytok? Hogy hívják?
-Megannek hívják és nem vagyunk együtt. 
-Mióta ismeritek egymást? - jött a következő kérdés. 
-Két hete kb. 
-És még nem volt meg? - nézett rám meglepően. 
-Ember... - sóhajtottam. 
-Akkor tényleg komoly a dolog. - az arca is komolyra váltott hirtelen. - A csaj tudja, hogy mi van? 
-Nem. 
Leült az egyik bárszékre. 
-Miért nem mondod el neki? Nyilvánvaló, hogy oda vagy érte. Csak rád kell nézni. - fáradtan a hajamba túrtam. - Ne legyél beszari! 
Elgondolkoztam és igaza volt. Megant nem olyan lánynak ismertem, mint aki kezdeményezne bármilyen téren is. Nekem kellett lépnem. 
-Lelépek. - szaladtam ki a konyhából. Felkaptam a kocsi kulcsom és mielőtt kiléptem volna az ajtón vissza kiabáltam. - Te mész ma Suért, Ryderékhez. 
Kirohantam a kocsiba és egyenesen Meganék felé vettem az irányt. Sosem izgultam, ha lánnyal kellet találkoznom, de Megan más volt. Izgultam, nagyon. Útközben elterveztem, hogy mit fogok neki mondani. Szerencse, hogy megjegyeztem, hol lakik. Már csak abban kellet bíznom, hogy nem küld el. 

#1 Díj.

Megkaptam az első díjat Fanni-tól., amit nagyon nagyon szépen köszönök.<3 

Feltételek.: 

1. Alapkérés, miszerint köszönd meg a díjat, attól akitől kaptad.

2. Tedd ki a díjat az oldaladra akármilyen formátumban, hogy mások le tudják menteni. 

3. Válaszolj a kérdésekre, amiket kérdeztek tőled.

4. Küldd tovább maximum 5 tehetséges blogírónak! 

Kérdések, amiket kaptam.: 

1. Miért kezdtél el blogolni?

Igazából mindig termelődnek a fejemben a gondolatok és az alapsztorik, amikről úgy gondolom, hogy ki lehetne belőlük hozni valamit. És ezt miért ne osztanám meg az emberekkel? 

2. Mi az az egy dolog, amit mindenképpen meg szeretnél tenni életed során?

Na jó, ez elég nehéz kérdés, mert nagyon sok dolog van amit meg szeretnék tenni de, hogy egyet kiemeljek, eljutni a Tomorrowland fesztiválra.

3. Hogyan jellemeznéd magad 3 szóval?

Őrült, álmodozó és naiv.

4. Szeretnél-e majd később az írással foglalkozni?

Blogolni mindenképpen szeretnék továbbra és azzal is egy hatalmas álmom válna valóra, ha az egyiket történetemet kiadnák könyvben, de azért nem olyan jók és sikeresek szerintem a sztorijaim, hogy boltokban kéne árulni. De kitudja mit hoz a jövő. 

5. A szüleid tudják, hogy blogolsz?

Még konkrétan nem mondtam nekik, de lehet, hogy maguktól rájöttek, nem tudom. 

Az én kérdéseim.: 

1. Szerinted mi egy sikeres blog titka?

2. Melyik a kedvenc könyved és miért? (csak egyet írhatsz!)

3. Melyik film címmel tudnád jellemezni az életed?

4. Mit gondolsz azokról az írókról, akik komment határt csinálnak a blogjukon? (csak akkor hoznak új részt, ha összegyűlik egy bizonyos számú komment.)

5. A blogos karaktered/karaktereid tükröznek téged valamilyen szinten? 

Akiknek tovább küldöm.: 

Should not, but I want.

Hogyan kezd újra az életed.

(igazából nem tudok több embernek küldeni, mert ezeket olvasom, de a másik blogomról már küldtem a többieknek díjat.)