Kérdés!

Sziasztok olvasók!

Ennek az egész blognak - anno mikor elkezdtem - nagyon vegyes érzelmekkel álltam neki.
Megan, James és Tyler története teljesen az enyém. Nem akartam, hogy mások is átéljék azt, amit én írás közben. Magamnak való voltam. Viszont az egyik barátnőm és egyben író társam rávett, hogy osszam meg az emberekkel ezt a történetet.
Ezúton is megköszönöm neki, hogy rábeszélt!
Így, hogy már a tizedik fejezetet is feltettem rájöttem, hogy azt akarom, hogy mindenki megismerje ezt a történetet.
Mint látjátok maga az egész blog egyszerű. Szinte egy semmi. Nincsenek szereplők, nincs tele pakolva képekkel és chattel stb. Mi ennek az oka?
Egyszerűen nem találtam olyan embert, akit el tudnék képzelni bármelyik karakterem szerepében. Meg van Megan, James és Tyler maga kinézete a fejemben, amit még magamnak sem akarok lerombolni más személyekkel. Azt akartam, hogy mindenki úgy képzelje el Őket, amilyennek szeretné. Lehetne úgy mondani, hogy nem akartam az olvasót befalazni. Azt akartam, hogy szárnyaljon mindenki képzelete.

Az egész történetből már tizenhárom fejezet készen van, ami azt jelenti, hogy még kettőt kéne, hogy megírjak, hogy lezárjam a történetet. De őszintén szólva nem szeretném. Hozzám nőtt az összes szereplő, a jellemükkel és érzéseikkel együtt. Pedig tudom, hogy egyszer le kell ezt zárnom, hiszen nem húzhatom az örökkévalóságig. De....
újraélhetem/élhetjük.
Hogyan?
Elölről kezdem az egészet. Minden megmarad. Az összes szereplő, a történet, a cselekmények, minden.
Viszont leszedem az eddigi fejezeteket és újra felrakom Őket.
A fejezetek hosszabbak lesznek és jobban is lesznek megírva - belátom én is, hogy ment ez volna jobban is.
Az egész blog szépen meg lesz csinálva, viszont szereplőket most sem szeretnék feltenni. Továbbra is szeretném megadni azt a lehetőséget az olvasóimnak, hogy maguk képzeljék el Őket.

Viszont..ez az egész csak akkor fog létrejönni, ha kapok pár vissza jelzést. Hiszen, ha nincs igény a történetre, akkor még felteszem azt a maradék pár fejezetet és befejezem. Viszont, ha kíváncsiak - akár csak pár ember is - az új de mégis régi történetre, akkor mindent "elölről" kezdek.
Írjatok kommentet vagy csak pipáljatok "tetszik-et", ha szeretnétek ezt az egészet!


Jennii T.

10. fejezet

2012.04.13.(péntek)
Ma van a "nagy nap". Átmegyek Tylerhez. Nagyon izgulok...találkozni fogok a szüleivel és a tesóival..bár igaz, hogy Mark nincs otthon mert már visszarepült Londonba, de a húgai otthon vannak. Négy óra, ötre jön értem. Fogalmam sincs mit vegyek fel. Fura ez a helyzet, mert régóta nem gyötrődtem azon, mit aggassak magamra.  James már több, mint egy hete nem jelent meg, így a lelki békém is jobb. Valahogy le kéne beszélni anyuval és Dr.Colemannel, hogy ne kelljen többször dokihoz járnom, mert kezdem nagyon unni. Sokkal rosszabb. Apuéknál nem voltam azóta, két naponta felhív és beszél nekem az érzésekről, mintha nem lenne fogalmam róluk. De legalább érdeklődik.
Úgy érzem, hogy az életem kezd helyre jönni. Újra boldog vagyok. És még valami, szinte minden este felhív Tyler... Újra érzem, hogy élek.

Negyed öt volt én pedig még mindig köntösben ültem.
-Hol tartasz? - dugta be az ajtón fejét anyu.
-Itt. - pattantam fel az ágyról és tártam szét a karjaimat.
-Megan! - emelte égnek a tekintetét.
-De nem tudom mit vegyek fel. - kiáltottam kétségbeesetten és a földön heverő ruhakupacra mutattam.
Halkan felnevetett majd kutakodni kezdett a darabok közt.
-Ez megfelel? - kérdezte öt perc múlva.
Egy fekete farmer volt a kezében, egy fehér atlétával, aminek a teljes háta csipke volt.
-Anya, találkozni fogok a szüleivel is. Nem lehet kinnt mindenem.
-Igen, igazad van. - adta meg magát.
-Ez nem jobb? - vettem a kezembe egy rózsaszín csőtoppot egy fekete boleróval.
-Valóban jobb.
Gyorsan felöltöztem, majd bementem a fürdőbe, hogy megcsináljam a haja.
-Anya! Hány óra?
-Mindjárt háromnegyed öt. - hallottam a választ.
-Ah, Tyler nem sokára itt lesz. - morogtam majd gyorsabban kezdtem vasalni a hajam.
A tükörben láttam, ahogy anyu mögém lép.
-Olyan jó látni, hogy újra mozgolódsz. - simította végig a hajam.
Mosolyogtam és szó nélkül folytattam a hajam elkészítését. Csengetést halotta, mire ijedten anyura néztem.
-Ez biztos Tyler. - fordultam felé. - Kinyitnád és megmondanád neki, hogy egy perc és megyek?
-Persze, de siess! - majd eltűnt.
Gyorsabbra vettem a tempót. Miután a hajam kész volt megkerestem a fekete félcipőmet, egy táskába raktam a telefonomat és a kulcsaimat, fújtam magamra egy kis parfümöt majd leszaladtam az emeletről.
-Szia. Bocsi, hogy várnod kellett. - szabadkoztam.
-Nem gond, csini vagy. - mosolygott. - Mehetünk?
Bólintottam egyet, elköszöntünk anyutól majd kimentünk a kocsihoz.
-Hölgyem. - vigyorgott, mikor kinyitotta előtte az ajtót.
-Köszönöm uram. - nem tudtam megállni, hogy ne vigyorogjak én is.
Beültünk a kocsiba, majd elindultunk. Magam sem tudom miért, bekapcsoltam a rádiót, amiben épp egy Halestorm dal ment. Tyler mosolyogni kezdett, majd az ujjaival neki állt dobolni a kormányon. Kinéztem az ablakon, majd meghallottam, hogy halkan énekel. Rákaptam a tekintetem. Szinte elvarázsolva néztem Őt és magamban mondtam köszönetet a sorsnak, hogy az utamba ejtette és, hogy a fura viselkedésem ellenére még mindig akart velem találkozni. Ez a fiú nem volt hétköznapi, bár magam sem tudtam volna megmagyarázni miért éreztem így. A közvetlensége, kedvessége és hihetetlen mosolya teljesen a bűvkörébe vont. Nem tudtam tenni ellene és őszintén szólva nem is akartam. Ez a fiú..Tyler..tökéletes volt. Hirtelen rám nézett így lebuktam, hogy Őt bámultam. Zavartan a kezeimet kezdtem nézni, amik az ölemben pihentek.
-Mi az? - kérdezte. Nem néztem rá de hallottam hangján, hogy mosolyog.
-Semmi. - válaszoltam halkan.
Befordultunk egy hosszú utcába és megálltunk egy nagy ház előtt.
-Megérkeztünk.
Hirtelen izgulni kezdtem, hiszen elkerülhetetlen volt, hogy találkozzak a szüleivel és a húgival. Kiszálltunk az autóból és felsétáltunk a kis lépcsőn. Kinytitotta előttem az ajtót és én egy modern világba csöppentem. Az előtér falai cappuccino színűek voltak, amik melegséget árasztottak. Az ajtóval szemben két lépcsősor volt, az egyik felfelé vezetett a másik pedig lefelé. Jobbra a konyha volt ahol a vörös és a fekete színek uralkodtak. Balra pedig egy nappali nyílt. A falak vaj színűek voltak, néhol elvétve egy falra festett zöld virág törte meg az egyszínű felületet. Fekete kanapék, egy üveg dohányzóasztal. Egy hatalmas plazmatévé a falon, amiben éppen valamilyen zenei esemény ment.
-Megjöttünk. - szólalt meg Tyler, mire szülei ránk kapták a tekintetüket és mosolyogni kezdtek.
Besétáltunk a nappaliba, szülei felálltak és elkezdődött a bemutatás.
-Anya, apa. Ő Megan.
-Nagyon örvendek Mr. és Mrs.Brate. - nyújtottam a kezem, mire mindketten megszorították.
-Csak Diane. - mosolygott az anyukája
Félénken bólintottam.
-A lányok?
-Fennt. - mosolygott az apja is.
-Ha éhesek vagytok vagy bármi kell akkor szóljatok. - utasított minket a barna hajú nő.
Tyler csak bólintott majd felfelé vezető lépcsősor irányába tolt. Mikor felértünk egy hosszú folyosón találtam magam. Halvány fény világította meg a krémszínű falakat, aminek mindkét oldalán ajtók sorakoztak.
-Figyu a szobámban most eléggé rendetlenség van, mert költözés szélén állok. - húzta a száját, mikor az egyik ajtó elé értünk.
-Költözöl? - néztem rá meglepetten.
-Hát, majdnem húsz évesen szerintem már ideje.
Kinyitotta az ajtót és ahhoz képest, hogy költözik, elég rendesen nézett ki a szoba. A falak sötét kék színűek voltak, egy hatalmas franciaágy állt az egyik falnál. Az egyik sarokban halomra álltak a dobozok. Egy hatalmas világosbarna szekrény terítette be a falat. A rendezett ágyon pedig egy gitár hevert.
-Több bútorom van, de azok már a másik lakásban vannak. - mosolygott.
-Mióta gitározol? - kérdeztem és leültem az említett hangszer mellé.
-Tizenegy éve.
Mielőtt mondhattam volna bármit két kislány topogott be az ajtón.
-Sziasztok! - mosolygott a magasabb barna kislány.
-Sziasztok. - mosolyogtam én is.
A lányok élőben még szebbek voltak, mint képen.
-Su vagyok.
-Én meg Carly. - vigyorgott a kicsi, miközben hol engem, hol pedig Tylert nézte.
-Megan. - mutatkoztam be én is.
-Na jó, mi megyünk is, csak anyu beküldött minket, köszönni. - szólalt meg Su és elkezdte Carlyt kilökdösni az ajtón.
-Nagyon aranyosak. - fordultam Tyler felé miután a lányok kimentek. - Kár, hogy Mark nincs itthon. Jó lett volna vele is találkozni.
-Hidd el lehet, hogy jobb, ha még nem találozol vele. - mosolygott.
-Miért? - meglepődtem a válaszán.
-A bátyám... - szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat kereste volna. - csak egyszerűen nem normális. - nevetett fel halkan.
Mosolyogni kezdtem, majd a tekintetem ismét a mellettünk heverő gitárra tévedt.
-Játszol? - néztem rá elpirulva.
-Szeretnéd? - húzta fel a szemöldökét és már nyúlt is a hangszerért.
Félénken bólintottam, Ő pedig pengetni kezdte a húrokat. Ahogy figyeltem Őt gitározás közben, képtelen voltam mozdulni. Arra is külön emlékeztetnem kellett magam, hogy vegyek levegőt. Arca teljesen megváltozott, komolyabb lett, mintha egy teljesen másik világba került volna. A dallam számomra ismeretlen volt, de a melankólikus hangok teljesen magukkal ragadtak. Mikor vége volt egy percig csak néztük egymást szótlanul.
-Ez gyönyörű volt. - törtem meg a csendet. - Még sohasem hallottam.
-Saját. - zavarba jött.
-Ezt te írtad? Vagy mit is szoktak csinálni ezekkel.
-Igen. - nevetett fel halkan. Tudta, mire gondolok.
-Dalokat is szoktál írni? Mármint szöveggel meg mindennel együtt.
-Igen, régen elég gyakran írtam dalokat, de mostanában egyre ritkábban.
Nem kérdeztem rá, hogy miért. Hagytam, hogy a csend megint letelepedjen közénk. Nem a kínos némaság volt jelen köztünk, hanem a kellemes, jóleső fajta.
-Én is mindig meggszerettem volna tanulni gitározni, de sosem jött össze. - megint én szólaltam meg.
-Én megtaníthatlak. - mosolygott.
Számba haraptam és bólintottam.
-Gyere,ülj ide elém. - hátrébb húzódott az ágyon, hogy odaférjek.
Törökülésbe leültem elé, kezembe adta a gitárt. Ahogy beállította a kezem, hátulról ölelt.
-Rendben, akkor ezeket a húrokat szorítsd le. - adta az utasítást majd félénken a megfelelő helyre tette az ujjaimat. Éreztem, ahogy az egész arcom vörös lesz közelségétől. - Így jó, most ezt a két húrt pengesd így. - megmutatta, hogyan majd engedte, hogy én csináljam. Végig pengettem a húrokat úgy, ahogy mutatta és mérhetetlen boldogság töltött el, hogy sikerült. - Ügyes vagy.
Megmutatta a következő kis dallamot én pedig ügyesen visszajátszottam. Lassacskán már egy egész dalt el tudtam játszani, mikor kopogtak.
-Gyere! - szólalt meg Tyler de továbbra sem engedett el.
-Oh bocsánat, nem akarok zavarni. - nézett bocsánatkérően az anyukája. - Csak azt akartam mondani, hogy már kész a vacsora szóval, ha szeretnétek enni a konyhában megtaláltok mindent. - mosolygott kedvesen
Tyler még mindig hátulról "ölelt" én pedig eszméletlenül zavarban voltam.
-Oké, kössz anya. Majd megyünk. - válaszolt tömören, az anyukája pedig mosolyogva sarkon fordult és kimen. - Éhes vagy? - kérdezte tőlem.
Válaszként csak megráztam a fejem. Képtelen voltam megszólalni, mintha ezer szikra járt volna a testemben, ahogy ujjaival lassan végig simított az enyéimen. Egy kisebb sóhaj hagyta el a számat, mikor összekulcsolta ujjainkat és kicsit megszorította őket. A gitárt kivette az ölemből és szabad kezét a hasamra csúsztatta, majd közelebb húzott magához. Hátam mellkasának nyomult, éreztem, hogy szaggatottan veszi a levegőt. Számba haraptam, lehunytam a szemem és megint csak élveztem a közelségét és a csendet.
-Meg.. - szólalt meg de a szavába vágtam.
-Shh...ne mondj semmit, kérlek. - nem akartam, hogy megtörje a pillanatot. Másik kezemet az övére csúsztattam, amit a hasamon pihentetett.
-Oké. - suttogott, majd állát megtámasztotta a vállamon.
Nem tudom meddig ülhettünk így, mikor elengedett. Hihetetlen ürességet éreztem, de meg is szűnt, mikor szembe fordított magával.
-Akkor is elmondom, ha tetszik, ha nem. - mosolygott halványan.
Tudtam, hogy valami komolyat akart mondani, ezért eszembe sem jutott, hogy félbe szakítsam.
-Nekem nagyon fontos vagy, érted? - nézett komolyan a szemembe. - Mikor meséltem neked, hogy régen milyen kapcsolataim voltak és, hogy most már le szeretném kötni magam én azt komolyan is gondoltam. - kifújta a levegőt és hajába túrt. - Tudod, nem tudom mi van velem, de már teljesen megőrülök érted..nem is tudom. Ha nem vagy velem vagy nem hallom a hangod, hiányzol. Nekem teljesen új ez, mint már egyszer mondtam. És még mindig nem tudom mit kezdjek az egésszel, csak azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni.. Pedig még nem is vagy az enyém, de remélem ez változni fog és istenem... - elhallgatott, valószínűleg azért mert észrevette, hogy a könnyeim szabad utat találtak maguknak. -Mi a baj? Rosszat mondtam? - nézett aggodalmasan.
-Nem, dehogy. - töröltem meg arcomat.
-Meg. - fogta kezei közé arcomat. - Nekem elmondhatod.
-Tudom. - szipogtam. - Csak te is fontos vagy nekem. És...én nem akarlak elveszíteni. - számba haraptam, ahogy eszembe jutott, hogy egyszer már elveszítettem valakit, akit szerettem. - Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben. - ismét sírni kezdtem.
-Gyere ide. - húzott magához és megölelt.
Arcpmat vállába temettem és magamba szívtam illatát, ami kissé elbódított. Az ok amiért sírni kezdtem az az, hogy eszembe jutott James. Pontosan ugyanezeket a szavakat mondtam neki én is. Hogy nem akarom elveszíteni, hogy megőrülök érte. Ő, hogy reagált mikor ezeket mondtam? Megcsókolt. Én, hogy reagáltam? Bőgni kezdtem. Tényleg csodáltam Tylert, hogy még nem nézett teljesen zakkantnak és, hogy még nem menekült el tőlem. Nem tudom meddig ültünk ebben a pózban, mikor a kicsi Carly berontott a szobába én pedig zavartan húzódtam el Tylertől.
-Oh, bocsika. - nézett szégyenlősen a kislány.
-Tudod hugi, kopogás.
-Jó, tudom és ne haragudj. - hajtotta le a kislány a fejét.
-Na mond, mit szeretnél. - enyhült meg Tyler arca.
-Csak azt akartam kérdezni, hogy megmutatod mégegyszer azt a dalt amit múltkor játszottál a zongorán?
Tylerre kaptam a tekintetem. Én is hallani akartam. Rám nézett, mintha az engedélyemre várt volna, én pedig kicsit bólintottam.
-Meg. - sóhajtott majd megfogta a kezem és maga után húzott. Kéz a kézben mentünk le, majd a lefelé vezető lépcsősoron haladtunk tovább. Mikor kinyitották az ajtót a szám is tátva maradt a látványtól. Egy bordó szobában álltam ahol egy kisebb stúdió volt kialakítva és, ahol temérdeknyi hangszer sorakozott.
-Hű. - ennyit tudtam kinyögni.
Tyler és a kislány leültek a zongora elé és Tyler játszani kezdett. Én a falnak dőltem és úgy kezdtem nézni őket. Tyler megint mintha más világba került volna, de én is. Csodálattal néztem azt a fiút, aki megváltoztatta az életem. Mióta megismertem azóta újra nevetek, újra érzek, újra élek.
-Carly mindig Tylertől tanul zongorázni. - szólalt meg mellettem Diane, kiszakítva ezzel elmélkedésemből.
-Tylertől?
-Igen. Nagyon jól zongorázik.
-Azt hallom. - mosolyogtam.
Pár perc múlva a dalnak vége lett én pedig csalódottan álltam tovább Tyler anyukája mellett. Tyler rám nézett és mosolyogni kezdett, viszonoztam.
-Gyere Carly, haggyuk a bátyádékat. - szólalt meg mellettem Diane, mire a kislány megölelte Tylert, felpattant és kiment az anyukájával. Odasétáltam Tylerhez és leültem mellé.
-Ez is a te dalod volt? - kérdeztem és végig simítottam a billentyűkön.
-Igen. Ez volt az utolsó, amit szereztem.
-Az a dob kié?
-A bátyámé. Kipróbálod?
-Szabad? - néztem rá félénken.
-Miért ne? - nevetett majd felállt, odasétált a hangszerhez, leült és eszeveszett gyorsasággal kezdte püfölni a doboka. Én meg tátott szájjal ültem a zongora előtt még mindig.
-Még, hogy csak gitározol. - nevettem. - Az előbb egy komplett darabot játszottál zongorán most meg ez a dob. - hitetlenkedtem.
Félénken elmosolyodott, majd intett, hogy menjek oda hozzá.
-Ne várd el, hogy ezt is leutánozzam. - mosolyogtam.
-Eszembe se jutott. - nevetett. - Na gyere.
Odamentem hozzá, leültem majd a kezembe adta a dobverőket.
-És most, hogyan tovább? - néztem rá.
-Szabadkezet adok. - vigyorgott.
Bizonytalanul álltam neki az egésznek, de aztán már annyira belelendültem, hogy az egyik ütő kirepült a kezemből és majdnem Tyler fején landolt.
-Jesszus, bocsi. - nevettem.
-Átérzed a dolgokat úgy látom. - nevetett Ő is majd magához húzott és megpuszilta a fejem.
A délután hátralévő részében az összes hangszert végig próbálgattuk. Az órámra néztem és ledermedtem, mikor megláttam az időt.
-Már fél tizenegy? - visítottam fel.
-Igen, miért? - meglepődött a reakciómon.
-Otthon kéne már lennem. - húztam a számat.
-Anyukád mondta, hányra menj haza?
-Nem. De nem akarok már zavarni. - hajtottam le a fejem, zavarban voltam.
Kezei közé vette arcom és maga felé fordított.
-Úgy nézek ki, mint akit zavar, hogy itt vagy? - megráztam a fejem. - Akkor meg ne mondj ilyeneket! Te sohasem zavarsz. - nézett komolyan a szemembe, majd megpuszilta a homlokom. - De, ha menni akarsz haza viszlek.
Csak bólintani tudtam. Felmentünk, elköszöntem mindenkitől, már aki még fent volt, majd elindultunk haza. Egyikünk sem mondott semmit, csak a halk zene szólt. Mikor hazaértünk néhány percig csak ültünk a kocsiban és bámultunk magunk elé.
-Nagyon jó délutánt...este volt a mai. Nagyon jól éreztem magam. - törtem meg a csendet mosolyogva.
-Igen, én is. - mosolygott. - Megismételhetnénk valamikor.
-Szerintem is. - csak reméltem, hogy nem látja milyen vörös az arcom. - De most megyek, majd beszélünk. - gyorsan nyomtam egy puszit az arcára, majd kiszálltam a kocsiból. - Szia.
-Szia. - mosolygott Ő is majd elhajtott